Péterffy András producerrel egy picit távolabb vonultunk, a büféként funkcionáló sátor alatt húzódtunk meg, hogy ne zavarjuk beszélgetésünkkel a forgatás menetét, hiszen már elhangzott a Kamera? Forog! kérdés és válasz. András magát nem is producerként definiálja, hanem mint mondja, ő gondozza Bicskei Zoltán filmjét.

— Ez úgy kezdődik, hogy valakinek van egy ötlete, esetünkben Bicskei Zoltánnak, aki megkereste ezzel a Dunatáj Alapítványt, melynek van egy kis stúdiója, és már sok alkotás készült itt, dokumentumfilmek, játékfilmek, de ilyen, amilyen most forog, még nem — kezdi közös történetüket András, majd mosolyogva idézi fel, amikor a rendező egy kis rajzos forgatókönyvvel jelent meg nála. Mint mondta, egyértelmű volt, hogy szeretne vele forgatni, ráadásul vajdasági szerzővel még nem is dolgoztak előtte. — Örültem, hogy egy olyan szemléletű ember keres meg bennünket, mint ő. Az ötlete különbözik a többitől. Egy rövidfilm tervével érkezett, melyet Berecz András ihletett. Zoli grafikai szemlélete, irodalmi műveltsége, a filmhez való egy kicsit különlegesebb hozzáállása eredményezte, hogy először rövidfilmben gondolkodott. De aztán arra jutottunk, hogy nagyobb filmmé kell bővíteni ahhoz, hogy pályázni lehessen rá. Ez nem egy színészekkel játszatott móriczi dráma lesz, inkább egy látványában is szikár, puritán történet, mely nekem nagyon tetszik. Játszódhat akármikor. Univerzális mondanivaló a Zolié, szerintem akárhol a világon megél. Mélyen magyar film, mégis általános emberi problémákról, az ember hanyatlásáról, a minőség romlásáról, a kapzsiságról, hazugságról, önzésről beszél, amit a világon mindenhol megértenek. Ebben a felgyorsult, gépesített világban ez egy lassú film. De nem kell azt hinni, hogy csak a nagyon gyors történetek a menők. Négy hétig tart a forgatás, és remek csapatot sikerült összegyűjteni. Zoli válogatta a színészeket, régi ismerősei, barátai, itteni és magyarországi művészek. A legmagasabb minőségű technikai felszereléssel készül.

A filmben előforduló karakternevek is beszédesek: Csacsi, Kisbolond, Lófraroza, Botos, Kétfejű, Gólya, Krumplipista, Ganajjani, Regős, Vén Csiríz, Picula, hogy néhányat említsünk.

— Zoli nem irodalmi szövegkönyvből indult ki, a figurái is rajzok voltak, aztán megkérdeztem, beszélnek-e ezek a figurák, azt mondta, beszélhetnek. Akkor csak annyit kértem, hogy a mondandójuk legyen rövid, ne hosszú, irodalmi mondatokból álljon, és nyugodtan beszéljenek tájszólásban, ettől lesz életszerű. Szépen elkezdtek izmosodni a figurák, a mondatok, a viszonyok, ahogyan írta őket tovább. A forgatókönyv tehát alakult, és még most is változtatnunk rajta, ha kell. Rejtélyes, homályos, mesélős karaktere lesz a filmnek — vezet be bennünket a folyamatokba András.

K. Kovács Ákos áll a kamera mögött, és sem ő, sem a felvevőgép nem szereti a rekkenő hőséget, igazi kihívás így dolgozni.

— Az operatőr attól operatőr, hogy képes hatni a körülményekre, melyekben készül a film. Így, hogy ennyire tűz a nap és fúj a szél, külön kihívás, hogyan befolyásoljuk például a napot, lámpák például szóba sem jöhetnek. A rendezőnek az az álma — melyet én a kamerával igyekszem meg is valósítani —, hogy megmutassa a ritmusokat, melyek a tájban megjelennek, a füvek, a kórók, a göröngyök, a talaj, az ég és a felhők mintáit, a pici domborzati elemeket, melyek a tájban rejtőznek, vagyis azt, hogy mindezek hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan lesz ebből aztán egy nagy egységes ritmus, melyet a film képvisel, hogyan tud jeleneten belül ritmusa lenni, illetve hogyan tud egy képnek is saját ritmusa lenni — meséli Ákos a Bolond mese képi világáról. — A film lassúsága hagyni fog időt a nézőnek, hogy minden egyes beállítást megfigyeljen, és felfedezzen benne olyan apróságokat, amelyeket egyébként lehet, hogy egy akciófilmben nem tenne meg. Én magam is minden áldott nap felfedezek valami új dolgot munka közben. Ha például csak egy kicsivel lejjebb helyezed a kamerát, vagy megdöntöd, már egész mást mesél a táj. Bicskei Zoltánt egyébként megpróbálták rávenni, hogy Magyarországon forgasson, de azt mondta, azt a pusztát nem ismeri, itt viszont minden kórót és fűszálat igen, így csak ebben tud gondolkodni — mondja Ákos, akinek egyébként nem ez az első filmje Bicskei Zoltánnal, azaz Fufuval. — Szeretek vele dolgozni, megszállott ember, s ezt a megszállottságát átragasztja másokra. Egy operatőrnek mindig az a félelme, hogy a rendezőnek nincs elég vizuális koncepciója. Na, hát Fufunak van! — zárja sorait az operatőr, és siet is az ebédre, hiszen nincs túl sok idő a délelőtti és a délutáni forgatás között.

Ottlétemkor Mezei Kinga és Pálfi Ervin forgatási napjai voltak éppen, ketten arról beszélgettek a szünetben, hogy milyen érdekes ez a szakma, hiszen az egyik felvétel, melyről ők azt gondolták, nem volt elég jó, a filmesek szerint jobban sikerült, mint az, amelyről ők azt gondolták, ez az igazi. Más mércével mérnek tehát filmeskörökben, mint a színpadon — nyugtázták.

Mezei Kinga Lófrarozát, a kubikos feleségét játssza. Arról kérdeztem, milyen ez a nő, hiszen, mondhatni, övé az egyetlen női karakter a filmben a sok férfi között.

— Lófraroza egy elég meggyötört, hányatott sorsú nő. Ridegasszony. Régen így nevezték azokat a nőket, akiket kiküldtek a pusztába például a pásztorokra mosni, ételt vinni nekik, néha pedig egyéb szolgáltatást is nyújtani. Rozát a férje kényszeríti erre, aki otthon sem bánik vele túl szépen, igen szegények, dolgoztatja a nőt. Aztán egyszer Roza besokall és megszökik, s ekkor találkozik a másik két hőssel, Csacsival és Kisbolonddal, s ennyi elég is a történetből, nem spoilereznék, inkább majd nézd meg — mondja mosolyogva.

Egy ekkora stábban mindenre van egy ember, így Kinga mellett is ott egy hölgy, aki ernyőt tart fölé, ha túl sokat kell a déli napon álldogálnia.

— Nyár van, tehát meleg, de a stábban odafigyelnek arra, hogy ne legyen ebből különösebb gondunk, legyen árnyék, igyunk elég folyadékot. És szerintem már hozzá is szoktunk a meleghez. Én még soha nem dolgoztam ekkora stábbal, számomra hihetetlen élmény és izgalmas munka ez. Mindenki nagyon profi, maximálisan odateszi magát, jó a hangulat, azt érzem, hogy az emberek szeretik egymást.

Kinga kezében a délelőtti forgatáson egy kismadár ücsörgött, Ervin mellett ő volt a partnere.

— Nagyon féltettem, nehogy véletlenül összeroppantsam. A jelenetben ugyanis egyik kezemből a másikba rakom, leteszem, felveszem, de szerencsére nem lett baja. Ma délután lesz egy jelenetem, ahol harminc galamb repül fel mellőlem, izgulok is rendesen, hogy jól sikerüljön, mert sok a hibalehetőség, amikor állatokkal forgat az ember. A filmben egy szamár partnerem is van. Egy gyönyörű állat, de szamár, és jól tudjuk, hogy ha megmakacsolja magát, akkor mozdíthatatlan, hiába instruálná a rendező — mondja nevetve.

Pálfi Ervint a megérdemelt délutáni pihenőjéből szakítottam ki néhány percre. Ő a Botos nevű karaktert játssza a filmben. Púpos szereplő, aki kezében egy hatalmas bottal jár-kel, melynek csúcsán egy faragott fej található.

— A Botos ezzel a bottal próbál valamiféle státuszt jelezni a külvilág felé, holott belül egy teljesen elveszett, sérült ember. Ez egyébként a többi karakterre is jellemző, nagyon magányos, szeretethiányos figurák, akik jönnek-mennek ebben az elképesztő kanizsai Járásban. Mint önálló, kis szigetek néha összefutnak, s egy pillanat alatt összezörrennek, mert a magány mindenkit kiélez, ingerlékennyé tesz, s ez hatványozottan jellemző a Botosra. Mindent egy pesszimista prizmán keresztül néz. Nem gonosz, csak elveszettségéből adódóan tüskés, mint egy pusztai kóró, melyből tüskék állnak ki, s ha az ember megfogja, akkor megszúrja. Holott a kórónak nem célja, hogy másokat bántson, egyszerűen csak ilyen — meséli karakteréről Ervin. Arra is kíváncsi voltam, hogyan készült a szerepére. — Fufu ajánlott néhány rendezőt és filmet, ők Szergej Paradzsanov és Alejandro Jodorowsky, egyikük sem a lineáris dramaturgia mentén gondolkodó alkotó, a képírás a legjobb szó arra, amit csinálnak. Minden snitt kezelhető egy képzőművészeti alkotásként is, ezért rengeteg asszociációra ad teret. Nincs nagy filmes tapasztalatom, máshogy próbáltunk itt, mint a színházban szoktunk, így otthon is igyekeztem magamra húzni a figurát, ami nagyon komikus lehetett. Próbáltam elmélyedni ebben a semmi sem jó érzésben. Átvenni a gondolatiságát, milyen lehet annak, aki mindenkiben rögtön az ellenséget látja. Amikor visszanéztünk egy-egy jelenetet, láttuk, hogy néha egészen pici figurákként sétálunk a tájban, nagyon szép lesz a képi világa a filmnek, hozzáad egy másik dimenziót a történethez, amit csak ez az itteni táj tud — osztja meg velem lelkesen a gondolatait. 

Hallgatnám őket napestig, de hagyom a stábot pihenni, hiszen egy óra múlva már jön is értük a kocsi, s visszarobognak a pusztába, hogy Bicskei Zoltán Bolond meséjét minél tökéletesebbre forgathassák a Járás kellős közepében, az üveghegyen túl. Hát hol volt, hol nem volt, mese volt, mese lesz. Várjuk a bemutatóját.