Településeinket járjuk Utasi Jenő atyával és a népi énekek gyűjtőjével, Kónya Sándorral. Könyvbemutatón ismertetjük Az élő egyház a Délvidéken címen megjelent interjúkötetet. Szinte minden alkalommal Kónya Sándor énekmondó előadásában az Isten, hazánkért térdelünk elődben... kezdetű magyar keresztény fohásszal kezdődnek a találkozások. Ezt a népi énekünket nyugodtan nevezhetjük akár himnusznak is, hiszen éneklése - eddigi ismereteink szerint - már az 1600-as években elterjedt, így évszázadokkal megelőzte nemzeti himnuszunkat. Az ének nemcsak őseink életszemléletét, értékrendjét tanúsítja, hanem összeköt bennünket velük. A magyar nemzeti tudat folytonosságának kútfőjét, forrását adja, amelyből további évezredekig életerőt meríthetünk. A magyar keresztény értékrend forrásának gazdag csobogásáról egyébként különösen a doroszlóiak szólhatnának, hiszen zarándokhely lévén évről évre megtapasztalhatják: a délvidéki magyarság hitben és kitartásban töretlenül igyekszik akár gyalogosan is a kegyhelyre Kisboldogasszonyt, Máriát köszönteni. Számomra ezért volt meglepő éppen itt hallani azt a zavart keltő kitételt, hogy a magyar nemzet beteg. Beteg, mert..., és jöttek a megokolások, hivatkozás december ötödikére, a megosztottságra, a pártoskodásra. De vajon beteg-e az a nemzet, amely múltban és jelenben egyaránt szenteket, boldogokat helyez a keresztények oltárára? Beteg-e az a nemzet, amely 550 évvel ezelőtt akkora tiszteletet vívott ki magának Nándorfehérvárnál, hogy azóta déli harangszóval mond köszönő fohászt érte a világ? Beteg-e a nemzet, vagy csupán a kishitűség kerít hatalmába tagjai közül egyre többeket? Mi történt volna Nándorfehérvárnál, a későbbi Belgrádnál 1456-ban, ha a várat védő Szilágyi Mihály, valamint Hunyadi János és Kapisztrán János, miután látta, hogy a keresztény világ főurai nem sietnek megsegítésükre a törökökkel szemben, a nemzet betegségen siránkozva depresszióba temetkeznek, vagy saját életüket mentve kimenekülnek a várból? Csakhogy a kérdés fel sem vethető azokkal kapcsolatban, akik a keresztény erkölcsről nem igricek és lantosok énekeiből értesültek, nem hallomásból ismerték a felelősséget, hanem katonáikkal és népükkel egyetemben alakítói és gyakorlói voltak a felelős keresztény életszemléletnek. Istenhitből táplálkozó lelki erejük irányította cselekedeteiket, s győzedelmesen megvédték nemcsak Nándorfehérvárt, hanem a hátországot, a nemzetet és vele együtt az akkor még kereszténynek számító Nyugatot. A déli harangszóval a világ ma, 550 év után is, süveget emelve foglalja imáiba helytállásukat.
És hol vagyunk, miként emlékezünk mi reájuk, akik alig száz-kétszáz kilométerre élünk azóta is az egykori nándorfehérvári falak romjaitól? A nemzet betegségéről, létszámunk fogyásáról beszélünk, ahelyett, hogy hitbéli romlásunkat belátnánk, és tennénk annak megállításáért, orvoslásáért. A népesség rohamos fogyása ellenére ugyanis a Délvidéken ma is alig valamivel kevesebb magyar él, mint a honfoglaló magyarok összessége, ebben a tekintetben tehát semmi sincs veszve. Sokkal nagyobb veszély számunkra a közösséget összekovácsoló istenhit megfogyatkozása, az istenhité, amelynek értékrendjét a XX. század ateista diktatúrái feldúlták, utat nyitva így a nemzeti közösség szétzilálásának.
Bízzunk abban, hogy a délvidéki egyházmegyék magyar főpásztorai, akik előtt példaértékű Kapisztrán Szent János keresztet felemelő alakja, nem a néma szemlélődést, a cselekvőképtelen kivárást választják, hanem körlevélben ajánlják a kormányzásuk alá eső plébániákon a magyar hívek számára a nemzet lelki megújulásért meghirdetett imaévhez való csatlakozást. Tudjuk, pártpolitikai haszonelvűségből sokan színlelik a nemzet sorsáért való aggódást, amely azonban nem jut túl a saját anyagi gyarapításuk igyekezetén. A lelkiismeretre való hivatkozással olykor még templomba is elvezetik gyermekeiket, hogy legalább elsőáldozók és bérmálkozók lehessenek, vannak azonban, akik egyénenként egy-egy imát mondanak a nemzetért, ám a közös ima erejének elmulasztásával megvalósulhat-e Mindszenthy bíboros nézete, miszerint nincs veszve a nemzet, ha egymillió magyar imádkozik? Felismerve a bajokat, a mulasztás bűneit, senki, egyetlenegy keresztény ember, egyetlenegy magát kereszténynek mondó szervezet sem maradhat tétlen, és legalább havi rendszerességgel egy alkalommal, azonos időben együtt kell fohászkodnunk a lelki megújulásunkért. A nemzet ugyanis nem beteg, csupán a kishitűség kerít hatalmába tagjai közül egyre többeket, mert hitüktől távolították el őket. Rajtunk múlik, hogy az elkárhozás, az egyéni jólét kábulata helyett tudunk-e felelős emberként unokáink, dédunokáink számára nemzeti közösséget örökül hagyni, amelyben otthonosan, biztonságban mozoghatnak Isten oltalma alatt. Bennük, véreinkben élhetünk tovább, nélkülük az anyagi világ romjaival együtt pusztulunk el.