Én és a 7 Nap - 1963-ból és onnantól napjainkig - Petkovics Kálmánról, Dévavári Zoltánról, Mészáros Zakariásról, Grósz Györgyről - ahogyan akkor láttam őket.
Megszégyenítve, meggyötörten, lélekben összetörve csellengtem naphosszat Szabadka utcáin, éjnek idején a Sétaerdőben bolyogtam, Remete Károllyal és Nagy Istvánnal gyalog tettük meg az utat Palicsig (meg vissza), Kohn Andrással vedeltük a vodkát, s faltuk hozzá az uborkát - még a belügy klubjába is bevánszorogtunk -, szóval vagánykodtunk nagy-nagy szomorúságunkban. Mondtam volna a világnak: íme, egy szerencsétlen ember, akinek a mindenkori tömegek legősibb kívánsága, a panem et circenses egyszerre teljesedett be, mégpedig úgy, hogy a cirkusz, pardon: a színház mindjárt kenyeret is adott a szájába Nagybecsereken, Topolyán és végül Szabadkán. Másszak létrára, bukjak orra? Mit csináljak, hogy valaki tudomást szerezzen rólam? Ezt kérdeztem a Népszínház legkarizmatikusabb emberétől, Dévics Imrétől, és ő azonnal válaszolt:
- Csináljon valami mást is, fiatalember. Ne csak kockás bugyogóban ugráljon a színpadon, ne csak maszatolja szappanhabbal az arcát, és ne csak hemperegjen a fűrészporban! Csináljon valami hasznosabbat is. Írjon...!
- Verseket én csak egy Ilonkának tudtam írni.
- Nem versekre gondoltam. Most mutatjuk be Bertolt Brecht Koldusoperáját. Reklámozza az előadást az újságban. A 7 Nap országos hírű hetilap. És nincs is egy távoli földrészen. Írja meg az előzetest, vigye fel Kolozsi Tibornak. De vigyázzon, ne hacseksajózzon nekem abban az írásban, és még valami: józan fejjel lásson munkához!
Másnap már vittem is szerény ,,beharangozó'-mat a szerkesztőségbe, oda, ahova addig sohasem jártam fel. Nem voltam én akkor szárba szökkenő ,,színházi krónikás', csupán amolyan zugfirkász. Világosan emlékszem a helyszínre. Oda tévedtem be, ahol ma a drága kolléganő, Krekity Olga lakik, reggelente gyakran találkozunk a lépcsőkön. Csak hát most nem rohangálok olyan fürgén az emeletre, mint akkor, amikor Dévics Imre által küldetésem volt: népszerűsíteni a Koldusoperát, azt az átokverte színházat.
Kolozsi Tibor amolyan szabadkai figura volt. Amolyan őslakos. Élvezni tudta a város minden pillanatát: a hajnali párát, az első tavaszi napsütést, a behavazott utcák téli hangulatát. Félénken nyújtottam át neki az írásomat, négy gépelt oldalt. Átfutotta gyorsan, felnézett rám, és azt mondta:
- Akar-e írni minden bemutatóhoz előzetest?
- Hát...
- Ide leteszi az asztalomra... Egyébként magában van tehetség. Csak húzza ki magát, ne járjon a világban fátyolos tekintettel. Nem harap ez a város...
Így kezdődött. 1963-at írtunk akkor, április hónap volt. Hozzánőttem a laphoz. Hallgattam a dörzsölt újságírók tanácsait. Petkovics Kálmán egyszer azt mondta: - Az embert emberré pusztán szabad akarata teszi. Őt minden felröppenő hír lázba hozta. Gyakran tett tanúbizonyságot mesterségbeli felkészültségéről, ,,terepezett', s vidékről nemegyszer enyhén spiccesen tért be a szerkesztőségbe. Ilyenkor arra kényszerített, hogy szavaljak neki: Ady Endrét vagy József Attilát. Leült egy szék szélére, meghallgatott, majd legyintett.
- Újságírónak jobb vagy, mint szavalónak.
Művészkémnek szólított. ,,Ez az otthon zöld íróasztala' - mondta egyszer, majd hozzátette: ,,Mi valamennyien tragikus sorsú komédiások vagyunk'. Érzékeny, sérülékeny anyagból gyúrták. Halandónak, aki a tüskebokorban érezte jól magát. ,,Kemény' ember volt, öntörvényű melós...
Dévavári Zoltán? Akkor még izzadó homlokkal, az elmaradhatatlan aktatáskájával rohangált a város utcáin. A szerkesztőségben izgett-mozgott mindig a széken, mint az az ember, akinek ezernyi dolga van a világon. (Bizony volt is!)
Ezzel fogadott egy reggel:
- Mi az, mi az, fiatalember? Maga már olyan, mint a Tasziló gróf? Mindent kétszer mond, mindent kétszer mond?
- ?
- New York-i levelében azt írja, hogy izgalmas előadást látott az Off-Off Broadway színpadán. Off meg off... Miért kétszer?
Csak most merem neki, az örök szerkesztőnek, sokat szenvedett nagy haverunknak elmondani, hogy bizony off-off színház is létezik a Broadwayen. Yes, yes, öreg harcos!
Máskor megkérdezte tőlem:
- Fiatalember, van önnek valamilyen káros szenvedélye?
- Most már nincs - válaszoltam -, megnősültem, az éjszakai mulatókat már nem látogatom, nem iszom sem bort, sem sört...
- Van-e hasznos szenvedélye?
- Játszani akarok, ha engednek.
- Miért nem tér be hozzánk, az Életjel színpadára? Ott játszhat, rendezhet, akár az oroszlánt is megkaphatja, sörényestül.
Ez után a beszélgetés után hívtuk életre az Életjel Kísérleti Színpadát. Mert nem akartunk hozzászürkülni a hétköznapokhoz, a Nagymamához, az avítt színházhoz. Egyszerre túl sok lettünk, de megérte: teher alatt nőtt a pálma, nőtt nagy formátumú színésszé például Árok Ferenc.
Mészáros Zakariás, a Zaki. Ő küldött engem 1985 nyarán a Subotièke novine szerkesztőségébe. Akkor dőlt el a színházunk sorsa, akkor tört be hozzánk a csizmás hadúr.
Zaki azt mondta akkor:
- Fülelj nagyon, mert valami disznóság készül.
Ő volt az első, akitől azt hallottam, hogy Szabadka már nem lesz nyüzsgő lautreci akvárium, hanem disznóól, Gorkij-hősökkel az Éjjeli menedékhelyről.
Grósz György kedvelt, haragos nélküli személyisége mindenkinek, mindannyiunknak a szeretetét és rajongását élvezte. A legendárium szerint mesébe illően élte le életét. De nagyon tudott mellébeszélni. Egy alkalommal viccet mesélt.
- Figyeljetek ide: két székely utazik a vonaton. Azt mondja Kohn a Grünnek...
7 Nap... Az otthon zöld íróasztalával... Vagy nem is zöld? 7 Nap. Sokaknak menniük kellett, öregeknek és fiataloknak egyaránt. Most lift visz fel az emeletre. Ez a lift néha ,,elromlik', valahol megakad. Ilyenkor gyalog kaptatok felfelé, mint egykoron az első emeletre a város központjában. Most feljebb vitte a Úr a dolgomat. De számomra minden asztal zöld marad, az otthon zöld íróasztalának...