Mottó: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal” (Kodály Zoltán).

Volt idő, amikor a kultúra értéket képviselt. Amikor egy dalnak volt mondanivalója, egy filmnek üzenete, egy festménynek pedig jelentése. Aztán valami félrement. Ma már azok a legnagyobb sztárok, akik a legkevesebb erőfeszítést teszik bele abba, amit csinálnak, és azok a legnépszerűbb „alkotások”, amelyekhez nem kell agysejt. Gondolkodni ugyanis fárasztó, és hát ki akarna ilyesmivel bajlódni, amikor egyetlen kattintással elérhető az a fajta tartalom, amelynek már a létjogosultsága is sértés az intelligencia ellen?

És hogy jutottunk idáig? Segített benne az oktatási rendszer, mely a kreativitást rég leváltotta a szabályok bemagolására. Egy olyan média, amely tökélyre fejlesztette az elbutítás művészetét. Egy társadalom, mely előbb fogadja el mérceként az influencerek véleményét, mint a valódi szakemberekét. Az esztétikai igénytelenség ma már nem szégyen — éppen ellenkezőleg, normalitás. Ha egy műsor nem primitív, akkor unalmas. Ha egy könyv nem sablonos, akkor „túl bonyolult”. Ha egy zene nem három akkordból áll, akkor „érthetetlen”.

Ebben a kétrészes cikkben kíméletlenül végigveszem, hogyan vált az ízlésficam normává, miért tévedés a jelenlegi közoktatástól várni az esztétikai nevelést, és hogyan sikerült elérni, hogy az emberek boldogan váljanak a kulturális szemét rabszolgáivá. A kérdés már csak az: akarunk-e még valaha visszatérni a minőséghez, vagy végleg elfogadtuk, hogy az igénytelenség a modern ember oxigénje? Következzen az első szakasz. Készen állnak? Akkor kapaszkodjanak, mert a giccs vonatán nincs fék!

’90-es évek — a giccs hivatalos kulturális normává vált

A ’90-es évek Szerbiájában a politikai és a gazdasági káosz nem csupán az életminőséget zilálta szét, hanem az esztétikai mércét is olyan mélyre süllyesztette, hogy azóta is ebben dagonyázunk. Az értelmiséget elhallgattatták, a középosztály szinteket zuhant, és a kulturális piacot elözönlötte az azonnali kielégülést kínáló, harsány és döbbenetesen igénytelen tömegtermék. Ekkor vált végleg elfogadottá az, ami addig csak a peremvidékeken burjánzott: a giccs mint meghatározó kulturális irányzat. A tömegek számára az új esztétikai ideál az lett, amit nem kell különösebben értelmezni, csak fogyasztani. Minél egyszerűbb, annál jobb. A zeneipar sem kivétel: a turbófolk és a modern mulatós zene térhódítása tökéletesen tükrözte az új társadalmi értékrendet.

A turbófolk, mely eredetileg a balkáni népzene nyers erejét az elektronikus diszkó monotonitásával és a nyugati popzenére emlékeztető dallamokkal házasította, a ’90-es években valóságos ideológiai programmá nőtte ki magát. Nem csupán egy műfaj volt, hanem egy életstílus: aranyláncokkal és luxusautókkal díszített felszínes hedonizmus, melyben a műveltség felesleges kolonccá, az igényes művészet pedig nevetség tárgyává vált. Egy egész iparág épült arra, hogy a tömegekkel elhitesse: az élet lényege a pénz, a hatalom, a fegyverek és az azonnali örömök hajszolása.

A vajdasági magyar közösség sem maradt ki ebből a kulturális leépülésből. Sőt, a szerb turbófolk mellett terítékre került a silány magyar mulatós zene is, mely egykor a cigányzene és a magyar nóta sajátos ötvözete volt, és a ’90-es évek végére végleg elvesztette minden eredetiségét és tartalmi értékét. A könnyen fogyasztható, buta szövegek, közhelyes dallamok egy teljes generációt kondicionáltak arra, hogy normálisnak tekintse az esztétikai igénytelenséget. Később a modern mulatós végleg intellektuálisan kiüresedett szórakoztatóipari termékké vált, melyben valódi zenei értéket már nyomokban sem találunk.

A zeneoktatás háttérbe szorulása

Felmerül a kérdés: hogyan válhatott ennyire dominánssá ez az ízlésvilág? Miért lett egy egész társadalom számára a tartalmatlan szórakoztatás az elsődleges kulturális viszonyítási pont?

A közoktatás hosszú évtizedek óta hanyatlik, és ennek egyik legkézzelfoghatóbb áldozata a zenei nevelés lett. Az ének-zene órák előbb unalmas kötelességgé, majd üres formalitássá silányultak, mire végül teljesen elvesztették a funkciójukat. A zenei műveltség, mely egykor az alapműveltség része volt, mára egzotikus hóborttá vált. A gyerekek nem találkoznak aktív zenei élménnyel, nem tanulnak kritikus hallgatást, nem ismerik meg az igényes rétegzenéket, és így nem is alakulhat ki bennük semmiféle igény az értékesebb zenei tartalmak iránt.

A kérdés azonban nemcsak az, hogy az iskolák mit nem adnak meg, hanem az is, hogy mit erősítenek. A legnagyobb tragédia ugyanis nem az, hogy a diákok nem ismerik Mozartot vagy Bartókot, nem tudják, mi a jazz vagy a soul, hanem az, hogy az iskolai rendezvényeken nem éreztetik velük, hogy létezik a megszokottnál jobb alternatíva. Banketteken, diáknapokon, ünnepségeken, kirándulások alkalmával ugyanazok a sekélyes, primitív slágerek szólnak, amelyek oly hatékonyan rombolják a gyerekek ízlését. Ha pedig a pedagógusok — akiknek a kulturális nevelés lenne a feladatuk — lelkesen táncolnak, és éneklik ezeket a dalokat, akkor miért várnánk el, hogy a diákok bármi mást is értékesnek tartsanak?

Mindez messze túlmutat a zenén. Az esztétikai igénytelenség nem pusztán egyéni ízlés kérdése, hanem egy olyan mérgező attitűd, amely kihat az élet minden területére. Ha a könnyen emészthető, felszínes tartalom az egyetlen elfogadott norma, akkor a gondolkodásmód is ehhez igazodik: az egyszerű válaszok vonzóbbá válnak a bonyolult összefüggéseknél, a harsányság fontosabb lesz a tartalomnál, és a középszerűség válik az új mércévé.

Immár több generáció nőtt fel úgy, hogy az intellektuális elmélyülés helyett az azonnali kielégülést választotta, mert ezt látta maga körül mint követendő példát. És amikor majd a mai gyerekek mutatnak példát a jövő generációinak, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kitaláljuk: a kulturális mélyrepülés még messze nem koppant a padlón.

A téves patriotizmus és a kulturális torzulás

A kulturális ízlés torzulása nem pusztán az oktatás hiányosságainak vagy a piac diktátumainak következménye — sok esetben maga a nacionalizmus is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek olyan tartalmakhoz ragaszkodjanak, amelyeknek valójában semmi közük a saját kulturális örökségükhöz.

A turbófolk tökéletes példája ennek a jelenségnek. Ezt a zenei stílust sokan a szerb nemzeti identitás részének tekintik, és a vajdasági magyar fiatalok számára is egyre inkább a „hazai” kultúra szinonimája. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, a turbófolk valójában leginkább török, görög, iráni, pakisztáni, bangladesi és indiai zenei elemekre épül, és kevés köze van az autentikus balkáni vagy Kárpát-medencei hagyományokhoz. Ez a kulturális torzulás nem csupán zenei kérdés — az emberek egy piaci alapon létrehozott terméket tekintenek a saját identitásuk részének, miközben az a valódi kulturális gyökereiket háttérbe szorítja.

A kiút egyszerű: el kellene kezdeni felelősséget vállalni a kulturális térért, melyben élünk. Nem lehet mindent a piacra és a „közízlésre” fogni, mert a közízlés nem magától formálódik — alakítják. Ha az oktatás nem akarja feladni végleg a szerepét, akkor vissza kell hoznia a zenei nevelést, a kritikus gondolkodást és a kulturális reflexiót arra a szintre, ahol volt. Ha a pedagógusok komolyan vennék ezt a felelősséget, és ismét értéket közvetítenének, talán a következő generáció nem kizárólag algoritmusok által gyártott, tömegfogyasztásra szánt zajban nőne fel. És ha ez megtörténne, akkor talán egyszer majd újra meglepődhetünk azon, hogy egy dal nemcsak arra jó, hogy üvöltsük egy rendezvényen, hanem arra is, hogy gondolkodjunk, érezzünk és fejlődjünk általa.

(Folytatjuk)