* Miért döntött úgy, hogy lefordítja Milena Marković könyvét, mi ragadta meg benne?

— Ha tájékozottak kívánunk lenni ebben a kulturális térségben, amelyben élünk, nemcsak a kortárs magyar és világirodalmat, hanem a körülöttünk élőkét, például a kortárs szerb irodalmat is tanácsos figyelemmel kísérni. Ami persze nem kényszer, hanem érdeklődés kérdése. A Forum Könyvkiadó Intézet traN(S)zakció című sorozata is, melyben ez a fordításkötet is megjelent, hasonló célokat tűzött ki indulásakor, sőt nemcsak a szerb, hanem az egész volt jugoszláv térség irodalmát közel kívánja hozni a magyar anyanyelvű olvasóközönséghez. Először is olvasóként kerültem közel Milena Marković Deca című kötetéhez. A neten volt egy cikk arról, hogy NIN-díjat kapott, s egy részlet is olvasható volt a kötetből. Már akkor úgy éreztem, hogy nekem ehhez a szöveghez közöm lesz. Megrendeltem, és amikor elkezdtem olvasni, azt tapasztaltam, hogy miközben szerb nyelven olvasom, spontán módon magyarul is olvasódnak bennem a sorok. Ez a kéthangúság nem hagyott nyugodni, így nekifogtam, és lefordítottam belőle az első húszoldalnyi szöveget. Az első tíz oldalt elküldtem a Hídnak, a másik tízet az Irodalmi Szemlének, közben javasoltam Rajsli Emesének, aki az említett fordítássorozat szerkesztője, olvasson bele a Hídban közölt részletbe. Miután Emese elolvasta, azt javasolta, fordítsam le az egész kötetet. Ekkor egy kissé megijedtem, mert, bár hat éven át szakfordítóként dolgoztam, és fiatal koromban költészeti fesztiválokon járva fordítottam és publikáltam is néhány fiatal szerző versét, könyvnyi terjedelmű műfordítással addig mégsem volt dolgom. Még egyszer átrágtam magam a szövegen, s ekkor már inkább azt figyeltem, milyen nyelvi, fordítói nehézségekre kell majd számítanom. Az viszont különösen motivált, hogy éveken át én magam is írtam hasonló, epikus jellegű, hosszabb terjedelmű, autofikciós szövegeket — szabadversben. Mindehhez hozzájárult az a körülmény is, hogy ebben az időszakban alig írtam, kritikát, tanulmányt, verset sem igen. Azt is mondhatnám, hogy Milena Marković kötetének a fordítása egy alkotói válságból rángatott ki.

Harkai Vass Éva (Szabó Attila felvétele)

* Ön hogyan olvasta: versként, verses regényként, esetleg prózaként?

— A NIN-díj regényírói díj, a zsűri az év legjobbnak vélt regényét díjazza vele. A magyar fordítás élén is ez a műfaj-meghatározás áll. Amiből nem az következik, hogy hagyományos regényről lenne szó. Már amiatt sem, mert versben íródott, rímtelen szabadversben. Viszont regénnyi terjedelmű és regényszerű, narratív szöveg. Nevezhetjük verses regénynek, bár engem olvasóként zavarba hoz ez a műfaj-meghatározás, hiszen akár a világirodalmi, akár a magyar irodalmi hagyományból — és a kortárs magyar irodalomból is — egy sor verses regényt ismerünk. Byron Don Juanja vagy Puskin Anyeginje azonban kötött metrumban íródott, rímes szöveg, ahogyan Arany László verses regénye, A délibábok hőse is. Ezt a műfaji tradíciót folytatja majd a 2000-es évek elején Térey János, aki 2001-ben Paulus című verses regényét (és ennek hősét is) éppen a puskini hagyományra alapozza, de megemlíthetném Schein Gábor (Bolondok tornya, 2008) vagy Szálinger Balázs (A százegyedik év, 2008) verses regényeit is, melyek szintén a kötöttebb versbeszéd példái. Ha a kortárs magyar irodalom kontextusában szemlélődünk, Milena Marković szövege inkább Piros Vera Eltévesztettem, drágám című 2021-beli verses regényéhez áll közel, mely alcíme szerint Egy házasság anatómiája. A két kötetet keletkezési idejükön túl az rokonítja egymással, hogy mindkettő rímtelen szabadversben íródott, ám amíg Piros Vera a férfi-nő kapcsolat körülményeit tematizálja, addig a Gyerekek „regényszerűsége” sokkal szerteágazóbb. Úgy hiszem, hogy a kötet műfajiságát leginkább a zsűri tagjai által megfogalmazott poémaregény meghatározás közelíti meg. A Gyerekek szabadversben írt regényszerű szöveg, melynek — a poéma műfajára jellemzően — lírai, epikus és drámai vonásai is vannak. Én regénnyi terjedelmű szabadversként olvastam, mindenképp versbeszédként, és még véletlenül sem prózaként. Elsősorban a versbeszéde ragadott magával. Nem véletlenül, hiszen egyrészt magam is verseket írok, másrészt pedig Milena Marković eddigi életművében is jelentős helyet foglal el a költészet, talán azt is megkockáztathatom, hogy a legjelentősebbet, annak ellenére, hogy dráma- és forgatókönyvírással is foglalkozik. Az utóbbiak tapasztalata nagyon is érvényesül a szövegben, gondoljunk csak a drámai váltásokra vagy a párbeszédekre.

* Mennyi időt vett igénybe, és milyen volt a fordítói munka?

— Nehezen tudnám behatárolni, mennyi ideig fordítottam ezt a kötetet. Kezdetben lassan, kényelmesen, kedvtelésből, mivel fél-, egy- és többoldalas fejezetnyi részletekből fűződik fel, abba lehetett hagyni, és bármikor folytatni. Viszont attól kezdődően, hogy aláírtam a szerződést, oda kellett figyelnem a határidőre is. Voltak haladósabb részletek, de voltak nehezebb szövegrészek is. S bár a szöveg szabadversben íródott, néhány helyen rímes részletekre is ráfutottam. Az újraolvasások, javítások, dilemmák persze lassítják a munkát, de voltak olyan szövegrészek, amelyekkel hihetetlenül jól tudtam haladni. A fordítói munkám során nagyon szerencsés körülmény volt, hogy kortárs, tehát élő szerző szövegével dolgoztam. Mégpedig olyan szerzőével, aki szívesen segített eldönthetetlen vagy nehezen eldönthető helyzetekben. Mert, bár számomra felszabadítóan hatott, hogy lazább szövésű szabadversről van szó, ez s az írásjelek mellőzése olykor problematizálta, hogy hol végződik egy-egy szólam, illetve hol kezdődik egy újabb. Persze azért volt egy sor kérdés, melyre csak magamtól várhattam megoldást, mint általában a fordítói munkában. Állandósult szókapcsolatokat nem lehet szó szerint fordítani, egyéni szólelemények fordítása a fordító kreativitását is próbára teszi. És ami minden szöveg fordításakor elkerülhetetlen: nemcsak nyelvről nyelvre fordítunk, hanem egyik kultúrát is a másikra.

* Nehéz fordítás közben „kikapcsolnia” az író embert, és felvennie a fordított mű nyelvét, stílusát?

— Erre nagyon nehéz pontosan válaszolni. Mi történik, ha valaki szépíró, de éppen kritikát, tanulmányt kell írnia? Mint ahogyan én magam is évtizedeken át tettem ezt. És más szerzők is. Arról nem szólva, hogy aki szabad írói státusban él, szintén rákényszerül arra, hogy fordítson, penzumkritikát írjon, vagy kéthetente egy-egy irodalmi lap hasábján jelenjen meg írása. Lehet, hogy a regény teljes embert kíván, s ha valaki regényt ír, akkor csak arra koncentrál. De vannak olyan szerzők, mint például Márton László, aki regényíró, és nagyon jelentős műfordításai vannak. Verset viszont nem lehet állandóan írni. Nem lehet folyamatosan a líra sűrített levegőjében élni. Számomra felüdülésként hatott és kihívással járt ez a munka, éppen a másféle nyelvezete és a stílusa miatt. Másként nem is vágtam volna bele, hiszen nem kényszerített senki.