Időszerű kérdés: mivel foglalkozik ilyentájt, az új esztendő kezdetén a média? Nem nehéz válaszolni rá: az elmúlt év ,,leg”-jeivel! Így leegyszerűsítve és általánosítva ez persze nem igaz. Azért nem, mert vannak még komoly újságok, rádiók, ritkán ugyan, de televíziók is, amelyek legfeljebb az év sportolóinak ranglistáit teszik közzé, s ezzel kimerítik a nagy összevetések további boncolgatásának lehetőségét.
Magyarországon immár jó néhány éve nemcsak a legjobb sportolók névsorával foglalkoznak a sajtóban, de a legkiválóbb vállalkozók, színészek, újságírók, manökenek, cukrászok, menedzserek és a Jóisten tudja még, milyen kategóriák legjobbjait is bemutatják. A bulvárlapok természetesen nem is annyira a teljesítményeikre kíváncsiak, inkább a magánéletüket firtatják, annak minden egyes szféráját igyekeznek feltérképezni, és az erre nagy tömegben vevő közönséggel megismertetni. A pályafutásuk kezdetétől a hálószobatitkaikkal bezárólag. (Ez utóbbinál már gyakran említésre érdemesítik a teljesítményorientáltságot is...)
Érdekesmód ezzel egyidejűleg megfeledkeznek (vagy talán megfeledkezünk, ez volna a pontosabb) egy egészen más kategóriáról. Voltaképpen nem is igazán determinálható, sehova sem besorolható ez a csoport, amelyben nem hirdetnek ,,leg”-eket. Mert ugyebár melyik kategóriába sorolnánk azt a budapesti édesapát, aki beteg kislányának adta májlebenyét, bízva abban, hogy így megmentheti édes gyermekét, vállalva annak a veszélyét, hogy ő is betegen éli le hátralévő életét? De az a több száz ember sem tartozik egyik ,,látványos” csoportba sem, aki hallván a fenti család tragédiájáról, önként jelentkezett donornak és felajánlotta e vitális szervét a négyéves kislánynak! S azt a csodálatra méltó erdélyi ferences papot hova sorolnánk, aki éjt nappallá téve dolgozik már évek óta azon, hogy árvákat mentsen meg az elkallódástól, otthont, élelmet, ruhát, tanulási lehetőséget biztosítson számukra? Vagy azt a szegedi alsóvárosi szintén ferences testvért, aki hajnali 4-kor ébred, hogy 7 órára elkészítse a reggelit a hajléktalanoknak, akik a hidegtől meggémberedett tagjaikkal ilyenkor vánszorognak a Mátyás térre a meleg élelemért.
De mikor kapott és várt valamilyen kitüntetést az a szegedi nyugdíjas mérnök, aki öt év alatt végigkilincselte a minisztériumokat és az önkormányzatokat, a hazai és a külföldi alapítványokat, hogy felépíthesse a korszerű védőotthont, amelyben csaknem félszáz fogyatékos és halmozottan fogyatékos fiatalt helyeztek el? De nem kért és nem is kapott a társadalomtól vállveregetést az a Tisza menti diabétesz-aktivista hölgy sem, aki életének nagy részét azzal töltötte és tölti, hogy sorstársait megismertesse korunk e rákfenéjének veszélyével. Áldozatos munkájának eredményeképpen rengeteg cukorbeteg embernek sikerült az életét megmenteni és hétköznapjait elviselhetőbbé tenni.
Élénken él még az emlékezetünkben a 2004. végén történt szökőár hatalmas pusztítása. A 2005. elején szervezett magyarországi gyűjtésekben nem a milliós adományok voltak túlsúlyban, hanem az ezerforintosok! Azok a kisnyugdíjasok adtak és adnak, akik alig tudják télen kifizetni a gáz- és villanyszámlájukat. Ugyanez ismétlődött meg a magyarországi árvíz, majd a dél-bánáti, illetve bánsági hasonló jellegű katasztrófa során. S hány olyan névtelen karitatív tevékenységet végző aktivista indult azonnal útnak, amikor értesült az árvizekről, vagy a kasmíri földrengésről, a cunamiról, a székelyföldi magyarok tavaly őszi kálváriájáról. S még ma is hányan vannak ezeken a helyeken -- minden elismerés, vállveregetés, mellre akasztható plecsni nélkül.
Van egy liverpooli idős hölgy, aki naponta körbejárja a várost, és némi pénzt ad a nyomorgóknak, a rászorulóknak. Azt mondja, neki van mindene, szerényen megél nyugdíjának a maradékából, azoknak viszont, akiknek ad 1-2 fontot, lehet, hogy az életüket menti meg. Gondoljunk csak bele: el tudnánk magunkat képzelni, amint járjuk az utcákat (sajnos, lenne erre mód, mégpedig bármelyik országban), s úgymond felesleges kis pénzünket adjuk a társadalom peremére csúszott embertársainknak?
Most arra a 10 éves kis erdélyi falusi fiúcskára gondolok, aki még nem látott mobiltelefont, nincs kerékpárja, bőrfocija, nyilván internetje sem, viszont álma, az igen. Ő bivalypásztor szeretne lenni, s nem is akármilyen: hegyi fejőpásztor! Ennek érdekében már most megtesz mindent. Hajnali 4-kor megy ki a gulyához, segédkezik a takarmányozásnál, a fejésnél, a tej szűrésénél, de reggel 8-kor már az iskolapadban ül. Nem mobiltelefonon szól haza, hogy: Mutter, készítsd a kaját, jövök!, hanem szépen hazaballag, ebédel, tanul, s délután 4-kor már fent ül az egylovas szekéren, és megy a bivalyokhoz. Fáradt, de boldog. Van álma. S ez ebben a hektikus világban nagyon kevés embernek van. Gyereknek meg pláne.
Hát, ezek az én embereim. Akik beleolvadnak a hétköznapok szürkeségébe, elvesznek közöttünk, ugyanakkor ők igyekeznek visszaadni nekünk az életbe vetett hitet, azt a ma már elavultnak vélt meggyőződést, hogy mindennapjaink akkor is tartalmasak, szépek és boldogok lehetnek, ha nem vesz körül bennünket csillogás, pompa és gazdagság.