Ezalatt Budapesten hajnalig ülésezett a Politikai Bizottság (PB) és a sebtében összehívott Központi Vezetés (KV). A tanácskozásra átkísérték Nagy Imrét is, noha még nem volt tagja a pártvezetésnek. Általános volt a meggyőződés, hogy a szovjet csapatok ellenállás nélkül letörnek majd minden zavargást, a pártvezetés feladata az erődemonstráció segítése és a rendcsinálás politikai feltételeinek megteremtése lesz. Ezt szolgálták a szigorú intézkedések: a kijárási és gyülekezési tilalom, valamint a statáriális bíráskodás elrendelése. A szovjet és a magyar fegyveres erőkkel való koordináció biztosítására Katonai Bizottságot állítottak fel. Elítélték a megmozdulást, s többek között a ,,reakció sötét hordájának' bélyegezték a résztvevőket. Személyi változásokról is döntöttek. Nagy Imrét jelölték miniszterelnöknek, akit a PB-be is beválasztottak. Nagy -- noha Gerő leváltására irányuló kísérlete sikertelen maradt -- a délelőtti megbeszélésen kialakult álláspont ellenére elfogadta a jelölést. Meg kellett elégednie annyival, hogy a KV tagjává választották elvbarátját, Donáth Ferencet, valamint Losonczy Gézát, és kihagytak több, de zömmel jelentéktelen sztálinistát.
A pártvezetés számításait szétzúzták a pesti tüntetők. Meghátrálás helyett az ellenállás fokozásával fogadták az intervenciós csapatokat. A szovjet háborús filmeken nevelkedett és alapos katonai oktatásban részesített fiatalok gyenge fegyverzetük ellenére is eredményesen vették fel a harcot az ellenállásra egyáltalán nem számító és a gyalogsági támogatást is nélkülöző szovjet páncélosokkal. Elsősorban a főbb közlekedési útvonalak és csomópontok (Széna tér, Nagykörút--Rákóczi út és a Nagykörút--Üllői út kereszteződése, Kálvin tér, Móricz Zsigmond körtér) környékén lángolt fel a fegyveres harc. A szovjeteket meglepte az elszánt ellenállás, és a magyar Néphadsereg vezérkarának tétovasága így súlyos veszteségeket okozott. A katonai intervenció pedig a politikai megoldás akadályává vált, s növelte a hatalommal szembeforduló erőket, hiszen az antisztálinista felkelést nemzeti szabadságharccá változtatta, megteremtve ezzel 1956 legendás egységének alapjait.
A fegyveres ellenállás eredményeképpen október 24-én már szó sem lehetett arról, hogy a viszonylag korlátozott katonai akciókat kelletlenül megadott részengedményekkel párosítva fojtsák el a megmozdulást. Nagy Imre kinevezése miniszterelnökké így csak az addig egyedül elfogadott kommunista vezető -- átmeneti -- hitelvesztését eredményezte, tovább rontva a párt esélyét a helyzet megoldására. Október 23-án este Nagy elszakadt híveitől, mivel az úgynevezett Nagy Imre-csoport tagjai nehezményezték, hogy a néppel fegyveres harcban álló pártvezetés mellé állt. A széles közvélemény elsősorban neki tulajdonította a meghozott intézkedéseket, a szovjet csapatok segítségül hívását -- röplapok jelentek meg ,,Nagy Imrov' ellen. Az igazság az, hogy a szovjet csapatok intervencióját Gerő Ernő kérte, s néhány nappal később Hegedűs András írta alá! Nagy Imre személyében lett egy olyan tagja a legfelső vezetésnek, aki útját tudta állni a megmozdulást brutális eszközökkel leverni kívánókkal szemben. Politikai megoldást keresett, és valódi reformokat akart. Nem rendcsinálásért, hanem egy új rend megteremtéséért küzdött. Személye egyaránt elfogadható volt a szovjet vezetés s a magyar nép számára is. Ehhez azonban annak a népi legendának az elterjedésére is szükség volt, miszerint Nagy Imre október 23-ától az ÁVH foglya, és a statáriumot kiadott rendelet aláírására géppisztollyal kényszerítették.
Az éjszaka meghozott intézkedésekkel is csak korlátozottan és átmenetileg sikerült a hatalomnak megakadályoznia a fegyveres felkelés eszkalációját Budapesten és átterjedését vidékre. Az ország mind több részéből érkezett hír tüntetésről, a Magyar Néphadsereg alakulatai azonban még számos helyen meg tudták akadályozni a meghirdetett demonstrációt. Miskolcon tüntetők tartóztattak fel Budapestre haladó szovjet egységeket. Létrejöttek a forradalomban majd nagy szerepet játszó első munkástanácsok a fővároson kívül Miskolcon és Pécsett is, amelyekkel a helyi pártvezetőségek tárgyalni, ezáltal őket elismerni kényszerültek.
Közben a magyar főváros fegyveres ellenállását újabb szovjet erők bevetése sem tudta megtörni, sőt a szabadságharcosok jelentős sikereket értek el. A fegyveresek kétségkívül legnagyobb eredménye nem is az volt, hogy elfoglaltak s ideig-óráig kézben tartottak épületeket, közintézményeket, hanem az, hogy magát a felkelést életben tartották, súlyos veszteségeik és az egyre nyomasztóbb szovjet katonai erőfölény ellenére. Ezzel megteremtették a politikai győzelem lehetőségét.
A magyar felkelés világeseménnyé vált, a nyugati lapok címoldalára, a hírek élére került, egy csapásra az ellenkezőjére fordítva az országról addig kialakult kedvezőtlen képet. (Jugoszláviai sajtó!). Az antisztálinista, össznépi szabadságharc kiváltotta a nyugati világ csodálatát. Viszont a nyugati rádióadásokból erről értesülő magyar polgárokban az az illúzió ébredt, hogy a demokratikus országok hivatalos politikáját lakosságuk érzelmi fogantatású akarata fogja meghatározni.
Miután az SZKP KB Elnökségének küldöttei megérkeztek Budapestre, azonnal az MDP szűkebb vezetésével tárgyaltak. Mikojanék egyetértettek a magyarokkal abban, hogy a felkelés felszámolása csak órák kérdése, sőt megrótták őket amiatt, hogy Moszkvát tájékoztatva a helyzetről, eltúlozták a veszélyt. A szovjet küldöttek nem emeltek kifogást Nagy Imre kinevezése ellen, így a forradalomnak az a későbbiekben mind jelentősebbé váló eredménye egyelőre szovjet jóváhagyást is élvezett!
A szovjet katonai és politikai segítség megnyugtatta a magyar vezetést. Az SZKP küldöttei senkit sem váltottak le, jóváhagyták a magyar vezetők intézkedéseit, és a felelősség egy részét is levették a vállukról. Így a déltájban sugárzott rádióbeszédében Nagy Imre jelentős reformok tervét villanthatta fel, nem alkalmazták a statárium rendelkezéseit az elfogott felkelőkkel szemben, és újra meg újra meghosszabbították a fegyverletétel határidejét. Ennél is fontosabb volt, hogy másnapra átmenetileg felfüggesztették a kijárási tilalmat.
(Folytatjuk)