Sztálin halála után, 1953-ban a politikai és gazdasági válsággal fenyegető magyarországi helyzet közbelépésre kényszerítette az óvatos külpolitikai nyitást tervező új szovjet pártvezetést. A Moszkvába rendelt párt- és állami vezetőket az addig mindenekfelett álló gyors iparosítás mérséklésére, a mezőgazdaság megsarcolásának megszüntetésére, az életszínvonal emelésére, a terrorgépezet visszafogására szólították fel. A Magyar Dolgozók Pártjának agrárpolitikáját korábban többször bíráló Nagy Imrét tették meg miniszterelnöknek. A tényleges hatalmat képviselő párt élén azonban továbbra is Rákosi maradt. Nagy Imre első kormányzásának legfontosabb eredménye a gazdaságirányításban és az agráriumban tett intézkedésein kívül az országot addig megülő kíméletlen terror légkörének felszakítása volt. Viszont amikor általános reformokba kezdett, az már nemcsak az állandóan áskálódó Rákosi-féle klikk, hanem a moszkvai vezetés számára is elfogadhatatlan volt. Így 1955 tavaszán Nagy Imrét minden pozíciójából elmozdították, s mivel elutasította a sztálinista rítusok szerint akkor kötelező önkritikát, a társadalom nagy része az érdemi változások előfeltételének az ő újbóli hatalomra juttatását látta.
Mindenesetre Rákosinak - Sztálin nélkül - nem sikerült visszaállítani a sztálini gyakorlatot. Törekvése a gazdaságirányításban volt a legszembetűnőbb, ami pedig az életszínvonal romlásával párosult. A terror mindent beborító hálóját nem sikerült újraszőnie, sőt arra kényszerült, hogy noha lassítva, de folytassa az ártatlanul bebörtönzöttek szabadon bocsátását. Rákosi helyzete különösen nehézzé vált a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa után, amelyen Hruscsov zárt ajtók mögött elmondott híres beszédében leleplezte Sztálin egyes bűneit. Ez arra sarkallta a kommunista tömb országainak vezéreit, hogy ők is tárják fel a náluk elkövetett hibákat, de ügyeljenek arra, hogy ne csökkenjen, inkább növekedjen a párt és a pártvezetés tekintélye. Rákosi, a magyarországi terror miatt megpróbálta a felelősséget az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezetőjére, Péter Gáborra hárítani, de így is csak hónapokkal tudta meghosszabbítani hatalmát. Végül mégis arra kényszerült, hogy nyilvánosan elismerje személyes felelősségét az ártatlanul kivégzett Rajk László ügyében. Azzal azonban, hogy saját magát is provokáció áldozatának nevezte, az egykori rettegett vezér nevetségessé vált az egész társadalom szemében.
A magyarországi közvélemény nagy reményeket fűzött a Szovjetunió és Ausztria között 1955. május 15-én aláírt államszerződéshez, amiből sokan azt a tévesnek bizonyuló következtetést vonták le, hogy lehetséges a szovjet csapatok kivonása a háborúban általuk megszállt területről, így Magyarországról is. Ezt a reményt erősítette, hogy az osztrák államszerződés érvénybe lépésével megszűnt a Vörös Hadsereg magyarországi állomásoztatásának addig a békeszerződésekben rögzített indoka. A magyar polgárok ugyancsak fontosnak ítélték meg Hruscsov 1955 május végi, június eleji belgrádi ,,Canossa-járás'-át, amely azt sugallta, hogy a szovjet vezetés kész elismerni a népek jogát arra, hogy eltérő sajátosságaiknak megfelelően építsék a szocializmust. A szovjet-jugoszláv békülési folyamat tovább gyengítette Rákosi helyzetét Magyarországon, azét a Rákosiét, akinek felelőssége megkérdőjelezhetetlen volt a hajdan Tito megbélyegzésében központi szerepet betöltő Rajk-perben.
1956 nyarára az ismét minden téren robbanással fenyegető magyarországi helyzetben elkerülhetetlenné vált Moszkva újabb beavatkozása. Budapestre küldték Anasztaz Mikojant, hogy lemondásra kényszerítse Rákosit a párt éléről. Helyére azonban a csöppet sem népszerű, és a tömegek előtt a Rákosi-rendszer folytonosságát jelképező Gerő Ernőt ültette. Így a vezetőváltás csak elmélyítette a válságot. Az új pártvezetés, a Mikojan által vázolt válságkezelési csomagból semmit sem tudott megvalósítani. Nem sikerült megteremteni a párton belüli egységet, és elmaradt az ellenzékiek eliminálása is.
Ekkorra már a pártállam kiszolgálóivá süllyesztett társadalmi szervezetek is külön utakat kerestek. A Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) a jugoszláv típusú munkástanácsok működését és magyarországi meghonosításának lehetőségét tanulmányozta. A Hazafias Népfront az egykori koalíciós pártok vezetőivel szervezett baráti találkozókat. A Dolgozó Ifjúság Szövetségének (DISZ) vezetősége támogatta a Petőfi Kör újraindulását, és országos ifjúsági parlamentet tervezett.
Gerőék diplomáciai sikerek felmutatásával akarták stabilizálni a helyzetüket Magyarországon, és a társadalom igényeivel ellentétes alapokról kiindulva látszatintézkedésekkel próbálták meg faltartóztatni a fenyegető robbanást. Amikor már nem tudtak kitérni Rajk László és kivégzett társai újratemetése elől, a ceremóniát - a nemzeti hagyományokkal szembeni teljes vakságukat bizonyítva - október 6-ára, az aradi vértanúk napjára tették. A temetésen részt vevő, mintegy kétszázezres tömeg nem annyira a kivégzetteket gyászolta, mint inkább a hatalom ellen tüntetett, mélyen egyetértve a múltat ostorozó szónokokkal, de felháborodva képmutatásukon. Aznap este egyetemisták tüntettek a Batthyányi-örökmécsesnél, s egyértelmű párhuzamot vontak Haynau és az Államvédelmi Hatóság egyik vezetője, Farkas Mihály között.