Menekülők

Ötvenhat decemberére már megerősödött a Kádár-kormány. Könyörtelen erőszakkal verte le a szabadságért folytatott küzdelem utolsó nagy fellobbanásait. Válaszul arra, hogy a Központi Munkástanács december 11-12-ére, negyvennyolc órás általános sztrájkot hirdetett, törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat, s letartóztatták annak vezetőjét, Rácz Sándort. Kormánybiztosokat küldtek a helyi közigazgatás és az üzemek élére, betiltották vagy felfüggesztették a forradalmi szervezeteket és újságokat. Gyülekezési tilalmat rendeltek el, újra megnyitották az internáló táborokat, és újra bevezették a statáriumot.
Közben a sortüzekkel elrettentett, karhatalmiaktól meggyötört, reményét vesztett ország lakossága egyre tömegesebben menekült el Magyarországról. Már október 28-án elérte Ausztriát a menekültek áradata, s november 4-e után meredeken növekedett a beözönlés. Volt olyan nap, amikor tízezer magyar állampolgár lépte át a határt. Az osztrák belügyminisztérium jelentése szerint a legtöbben november 20-a és 26-a között szöktek osztrák földre, több mint 46 ezren!
Amikor 1957 januárjában az osztrák-magyar határt lezárták a magyar és szovjet fegyveresek, Jugoszlávia maradt a menekülés egyetlen útja. Itt jegyzem meg, hogy november folyamán a jugoszláv hatóságok, habár befogadó központokat már létesítettek a határ menti településeken, még napi rendszerességgel toloncoltak vissza magyar menekülteket! Később ez a magatartásforma magváltozott, így januártól kezdve jelentősen megnövekedett a Jugoszlávia területére illegálisan átjutó magyarok száma. Tito tömbön kívüli, kommunista állama külpolitikai okokból ekkor már betartotta a nemzetközi menekültügyi egyezmény előírásait.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után 19 851 bejegyzett magyar menekült érkezett az akkori Jugoszlávia területére. Közülük 16 016-an Nyugatra távoztak, 2766-an visszaköltöztek Magyarországra, 620-an pedig Jugoszláviában telepedtek le.
Az ide érkezőket elsősorban a határ menti övezetben, többségükben magyarok által lakott településeken fogadták, és befogadó központokat létesítettek számukra. Itt néhány napig, néhány hétig tartózkodtak, s akik nem tudtak Nyugat felé tovább távozni, azokat az ország belsejében létesített menekülttáborokba szállították. Szerbiába főleg fürdőhelyekre, de Horvátországba, Boszniába, Szlovéniába és Macedóniába is kerültek magyar állampolgárok.
A legnagyobb ilyen tábort a horvátországi Fiume (mai Rijeka) fölött elhelyezkedő Gerovo településen létesítették, ahová elsősorban azokat helyezték el, akikről a jugoszláv hatóságok feltételezték, hogy fegyveresen is részt vettek a forradalmi eseményekben. Rájuk külön figyeltek, nehogy Jugoszláviában is ehhez hasonló tevékenységet kezdeményezzenek. A Pécs környéki Mecseki Láthatatlanok nevű fegyveres csoport egyik vezetője, Kubicza János ezt a tábort, visszaemlékezésében ,,haláltábor-nak minősítette.
A visszaemlékezőkkel, a befogadó központokat megjárt emberekkel, a táborok vezetőivel készített interjúk alapján megállapíthatjuk, hogy a többi befogadó központban, elsősorban a határ menti sávban, sokkal szabadabb volt a légkör, az ott lakók szabadon mozoghattak. Ezekből több száz volt az ország egész területén, ahol nem volt korlátozva a bentlakók mozgása, sőt a helybeliekkel közösen szerveztek programokat, műsoros esteket, sporteseményeket. A helybeliek próbáltak enyhíteni a menekültsorsból adódó problémákon: élelmiszert, ruhaneműt gyűjtöttek részükre. Egy kicsit más volt a helyzet az ország belsejében, ahol a helyi szlávok közül többen akkor láttak először magyar embert. Tartózkodóbbak voltak irántuk, de ott sem volt különösebb probléma, nem került sor atrocitásra. A menekültek ellátásának anyagi hátterét a helyi lakosokon és szövetkezeteken kívül az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és a Nemzetközi Vöröskereszt biztosította.
Menekültek nemcsak a forradalom leverése után érkeztek, hanem a forradalom idején is, csakhogy azok a magyar államvédelmi hatóság tisztjei voltak. Több mint ötven ilyen tisztről tudunk, közülük 18 ÁVH-s Palicson volt elszállásolva. Felügyeletükkel a jugoszláv hatóságok Baráth Károlyt, a hajdújárási és királyhalmi szövetkezet vezetőjét bízták meg. Köztük volt Vörös Balogh István is aki a forradalom előtt Csongrád megye rendőr-főkapitánya volt. Velük a jugoszláv belügyi szervek és az UDBA különböző rangú tisztjei beszélgettek el. A forradalom leverése után visszamentek Magyarországra, s a közben megalakult új magyar kormány visszaállította őket előző munkakörükbe.
Baráth - akivel 2003 májusában készítettem interjút - elmondta, hogy még a magyarországi forradalmi események során háromtagú bizottság alakult Szabadkán, melynek Mernyák Ferenc járási alelnökkel és Kamenko Paroškival, a Jugopetrol nevű olajipari vállalat helyi igazgatójával egyetemben, ő is tagja volt.
- Október folyamán dél-magyarországi forradalmárok jártak át hozzánk, a határ mentén elhelyezkedő Hajdújárás területére, tehergépkocsikkal üzemanyagért. Sőt néhányszor néhány kiló élesztőt is kértek, s kaptak, hogy kenyeret tudjanak sütni. Természetesen ezeket szívességből adtuk, pénzt nem fogadtunk el tőlük.
November 4-e után, amikor megindult a menekültáradat, Stipan Marušić, akkori szabadkai polgármester irodájában, a Nemzetközi Vöröskereszt és az ENSZ képviselőjének jelenlétében a szövetségi belügyminisztériummal írt alá szerződést, aminek értelmében, a már említett szövetkezet fogadja, elszállásolja és élelmezi a magyar menekülteket. Abban is megállapodtak, hogy minden személy ellátásáért a szövetkezet napi 1,72 amerikai dollárt kap.
Ezután a hatáskörükbe tartozó területen, a menekültek számától függően, 5-9 ideiglenes befogadó központot létesítettek. A hadseregtől kaptak lepedőt, pokrócot, ők pedig a saját vágóhídjukon vágták le, és dolgozták fel a sertéseket, hogy megfelelő mennyiségű étellel lássák el a kiéhezett, több mint 5000 menekültet. Voltak közöttük ,,civilek is, de többen a fegyveres harcokban is részt vettek. Volt olyan nap, amikor csak hárman-négyen jöttek, de volt olyan is, amikor egyszerre több százan. A jugoszláv határőrök nem akadályozták a menekültek ,,illegális határátlépését, sőt segítettek: megmutatták nekik, hogy hol található az legközelebbi állomás, ahol majd befogadják őket.
Ezekben az átmeneti táborokban a családok együtt maradhattak, az egyedülálló nőket és férfiakat pedig külön helyiségekben helyezték el. Minden táborban egy rendőr ügyelt, de a bentlakók mozgást nem korlátozták, szabadon járhattak-kelhettek. Két általános orvos is a rendelkezésükre állt.
Hétvégeken a falubeliek néhányukat meghívtak magukhoz vendégségbe. A helyi mozikban pedig, a menekültek külön kérésére, westernfilmeket vetítettek, mivel akkor Magyarországon nem láthattak ilyen filmalkotásokat.
- A menekültek nyilvántartásba vételét a belügyi hatóságok egy 18 kérdésből álló kérdőív segítségével végezték - folytatta Baráth. - A táborokban, minden délelőtt egy hirdetőtáblára kifüggesztették, mely ország hány magyar menekültet fogad. Mivel a miénk átmeneti tábor volt, innen teherautókkal, autóbuszokkal, vonatokkal szállították tovább őket. Egyszer Királyhalmán, egy egész szerelvényt megtöltöttek azokkal, akiket a Fiume fölötti Gerovo táborba szállítottak. Akik valamilyen okból itt maradtak, később a szerbiai Vrnjačka banjára és Mataruška banjára s más gyógyfürdőkbe vitték. Később meg is látogattam ott őket. Emlékszem, hogy ott is találkoztam azokkal a 15 év körüli diáklányokkal, akik szüleik tudta nélkül jöttek át a határon Dunaharasztiból. Mataruška banján már nagyom hiányzott nekik a családjuk, mentek volna haza. Megkértek, segítsek nekik visszatérni. Kapcsolataim révén természetesen megtettem. Hogy szerencsésen hazatértek, azt onnan tudom, hogy a hatvanas évek elején, amikor egy gyümölcsszállítmányról írtam alá egy zágrábi cég számára szerződést egy budapesti céggel, kilátogattam Dunaharasztiba is. Ott találkoztam a diáklányok szüleivel, akik nagyon hálásak voltak nekem, mivel segítettem nekik akkor, amikor lányaik bajban voltak.
A szövetkezet vezetője számos érdekes személlyel találkozott azokban a napokban. Egyik nap 60-70 fős csoportot fogadott, amikor egy magas, katonanadrágot viselő férfi, elébe állt, és katonás magabiztossággal közölte, hogy ő Maléter Pál, a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterének a szárnysegédje, s a szerb belügyi hatóságok vezetőivel akar azonnal beszélni. Teljesítette ezt a kérést, összehozta a találkozót, de a szárnysegéd sorsának későbbi alakulásáról már nem tud.
- Meg kell még említenem azt, hogy amikor kiürültek a hatáskörömbe tartozó táborok, s a szövetkezet ismét termelni kezdett - addig minden a menekültek minél jobb ellátásának volt alárendelve -, az anyagiak is terítékre kerültek. A szerződésben szereplő, fejenkénti, napi 1,72 dollár negyedét voltak csak hajlandók az itteni hatóságok kifizetni, mondván, ennyi bőven elég. Nem volt mit tennünk, a szövetkezet nevében bepereltük a szövetségi illetékes szerveket! Nagy merészség volt ez akkor! Viszont a pert megnyertük, s a nekünk járó összeget az utolsó centig meg is kaptuk.
(Folytatjuk)