A jugoszláv nagykövetség

A már említett brioni megegyezésnek a része volt tehát, hogy Nagy Imrét kikapcsolják a hatalomból és hogy a szovjet katonai intervenciót valamiféle politikai megoldásnak kell követnie. Szerették volna elkerülni azt a kínos helyzetet, miszerint Magyarországnak párhuzamosan két kormánya legyen. Nagy Imre és kormányának kikapcsolására Tito vállalkozott. A jugoszlávok, csupán néhány órával az intervenció előtt, hirtelen menedékjogot ajánlottak fel Nagynak és kormánya kommunista tagjainak. (Ember Judit könyve!!!)
Rádióbeszédének elhangzása után Nagy Imre és csoportja azzal a tudattal menekült a követségre, hogy onnan Jugoszláviába települhetnek, vagy pedig a harcok befejeztével visszatérhetnek otthonukba. Közben a jugoszláv követség diplomatái mindvégig rá akarták bírni Nagyot, hogy írjon alá egy lemondó nyilatkozatot, többször kapott olyan felszólítást, hogy ismerje el az időközben Szolnokon magalakult, Kádár János vezette szovjet bábkormányt. A miniszterelnök azonban ezt határozottan elutasította. Ügyeltek arra, hogy a nagykövetségen tartózkodóknak közül a külvilágból senkivel ne legyen kapcsolata. Ennek ellenére a csoport tagjai a rádióból tájékozódtak. Kádár közben többször is a jugoszlávok szemére vetette, hogy Nagy a menedékhelyről is folytatja a politikai tevékenységét, ami persze nem volt igaz.
A követségen tartózkodók közül Nagy Imre, Szántó Zoltán és Lukács György feleségükkel az épület emeletén irodákból kialakított lakószobákat kaptak. Napközben az úgynevezett vörös szalonban tartotta üléseit az MSZMP Intézőbizottsága, melynek tagjai közül csak Kádár János és az időközben letartóztatott Kopácsi Sándor nem tartózkodott a nagykövetség épületében. November 5-én szovjet páncélosok vették körül az épületet, a diplomatákon kívül senkit sem engedtek belépni. Aleksandar Ranković jugoszláv miniszterelnök-helyettes, aznap kelt táviratában - melyet Dalibor Soldatić nagykövetnek címzett - erről többek között a következőket írta: ,,Tájékoztassa Nagy Imrét és a többieket, hogy Moszkvában megtettük a legsürgősebb lépéseket védelmükre és Jugoszláviába való kijuttatásuk lehetővé tételére. A nagykövetségünk előtt lévő tankok és páncélozott járművek tegnap Moszkvában tett azon követelésünk alapján állnak ott, hogy biztosítsák a nagykövetséget, amelyben a magyar elvtársak csoportja tartózkodik. Ennek ellenére a szovjet katonák - még aznap - tüzet nyitottak az épületre, aminek következtében Milenko Milovanov követségi tanácsos életét vesztette (egyesek szerint nagyon hasonlított Nagy Imrére)!
Mindenesetre Titoéknak az a terve, hogy Nagyot önszántából eltávolítsák a politikai életből, nem valósult meg. Tito számára egyre kínosabbá vált a magyar kormánytagoknak a nagykövetség épületében való tartózkodása. Az persze, hogy Nagyékat Jugoszláviába menekítsék, szóba se jöhetett, hiszen az a Szovjetunióval való javuló viszony megromlásához vezetett volna. Valami más megoldást kellett találni. Olyan megoldást, amely kedvez Moszkvának is, de a Nyugat előtti presztízst sem veszélyezteti. Ilyen megfontolásból Dobrivoje Vidić külügyminiszter-helyettes november 21-én megegyezést írt alá Kádár Jánossal, miszerint: ,,Nagy Imre és társai ellen, akik november 4-én együttesen a budapesti jugoszláv nagykövetségen találtak menedéket, korábbi tevékenységük miatt nem tesznek semmilyen lépést (mármint a Kádár-kormány - H. A. megjegyzése), és így szavatolják személyi biztonságukat. A megállapodás alapján, 1956. november 22-én délután hat órakor a következő személyek hagyták el a nagykövetség épületét: Nagy Imre, Losonczi Géza, Donáth Ferenc, Táncos György, Haraszti Sándor, Jánosi Ferenc, Fazekas György, Szilágyi József, Ujhelyi Szilárd, Vásárhelyi Miklós, feleségeik és gyermekeik, valamint Rajk Lászlóné.
Amikor Nagyék elhagyták az épületet, a kirendelt autóbuszra szálltak, s a szovjet katonák - az új magyar kormány segédletével - elrabolták őket.
Az elrablásról, 1982-ben a budapesti Oral History Archívum számára, Ujhelyi Szilárd a következőket nyilatkozta: ,,Felszálltunk (az autóbuszra - H. A. megj.), de miután Soldatić azt látta, hogy csak van valami aggály, azt mondta Nagy Imrének, hogy két munkatársát velünk küldi, hogy biztos legyen abban, hogy ők az egyezményt megtartják. A jugoszlávok - Georgiević és Dikić, akik diplomaták voltak - felszálltak az autóbuszra. Az autóbusz mögött állt egy személykocsi, de amögött már egy harckocsi állt. Így indult el ez a menet. A Benczúr utca sarkán (Donáth) Feri édesanyja szólt, hogy Én itt lakom, miért nem fordulunk be? Tegyenek le! Nyugalom, nyugalom - mondta a rendőr. Erre Feri édesanyja azt válaszolta, hogy borzasztó így bánni felnőtt emberekkel. Ez szállóigévé vált! Az autóbusz tehát ment tovább, az Ajtósi Dürer sorra befordult, majd megállt. Itt valami magas rangú szovjet tiszt szállt fel, és felszólította a jugoszláv elvtársakat, hogy hagyják el az autóbuszt. Erre azok azt válaszolták, hogy nem hagyják el. A szovjet tiszt pedig azt felelte, hogy akkor eltávolítja őket. Le is rugdosták őket. Mi pedig elindultunk, és kikötöttünk a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolában, ahol az autóbusz sorfalként álló katonák közé állt be. (...) Még aznap este Imre bácsinál megjelent Roman Walter, aki a román párt nevében kapacitálta Nagy Imrét, hogy meg kellene egyezni, le kellene mondani, meg nem tudom még, mi mindent szeretett volna elérni...
Tehát a megállapodással ellentétben, Nagy Imrééket lakásaik helyett a mátyásföldi II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola épületébe szállították, amely akkor a szovjet KGB magyarországi parancsnokságának szálláshelye volt. A családokat irodákba, tantermekbe és szertárakba különítették el. Másnap a csoportot két szovjet repülőgéppel Romániába, a Bukarest melletti Snagovba deportálták.
Azóta már ismeretes, hogy Kádár, amikor aláírta a megállapodást, tudta, hogy nem fogja betartani. Magyarán: a Kádár-kormánynak az első külföldi kormánnyal kötött megállapodása már hazugságnak bizonyult! Az viszont még nincs bizonyítva - amit egyébként a magyar kutatók egy része vall -, hogy a jugoszláv fél az egyezmény aláírásakor vajon tudta-e, hogy Nagyékat nem fogják hazaszállítani. Valószínűsíthető azonban: nem volt tudomásuk az esetleges romániai deportálásról! Történelmi tény, hogy az eset után a belgrádi kormány részéről Vidić, november 23-án magához rendelte Magyarország belgrádi ügyvivőjét, s tájékoztatást kért, hogy a követséget elhagyó személyek miért nem tértek haza, és meggyőződésüket fejezték ki, hogy a magyar kormány nem fogja megszegni a 21-én kötött megállapodást: ,,Ha ez nem így történne, akkor ezt a JSZNK kormánya nemcsak a két ország között fennálló baráti viszony durva megsértésének tekintené, hanem a nemzetközi jog elismert szabályai megsértésének is - állt Vidić közleményében. Viszont ez a diplomáciai tett még nem bizonyít semmit, hiszen bőven belefér a titói Jugoszláviának a Keletnek és a Nyugatnak egyaránt megfelelni akaró hintapolitikájába.
(Folytatjuk)