Budapestre bevonuló szovjet harckocsioszlop

November 4-én, vasárnap hajnali 4 órakor megindult az általános szovjet támadás Magyarország ellen. Valamivel később, 5 óra 20 perckor a Szabad Kossuth rádió megszakította adását, s Nagy Imre miniszterelnök a magyar néphez intézett szózatát sugározta: ,,Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.
Csapataink harcban állnak! - A kormány a helyén van! - Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"
Ezzel csaknem ugyanabban az időben a Kárpátaljáról sugárzott Szolnoki Rádió adásában értesítették a magyar lakosságot, hogy Kádár János vezetésével megalakult a Munkás-Paraszt kormány: ,,Nyílt levél a magyar dolgozó néphez! Honfitársaink, munkás és paraszt testvéreink:
Alulírottak, Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. november 1-jén, megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kormány megalakítását..."
Kádár itt bejelentette, hogy az október 23-án kezdődött tömegmozgalom fasiszta felkelésbe torkollott, s ezért vált szükségessé a szovjet csapatok segítségül hívása. Ígéretet tett az ország több követelésének megvalósítására. Ezek között szerepelt, hogy a rend helyreállítását követően kormánya tárgyalásokat kezdeményez a szovjet csapatok kivonásáról, ami persze nem volt igaz!
Nagy Imre nem sokkal rádióbeszédének elhangzása után kormányának kommunista tagjaival elfogadta a jugoszláv követség felkínálta menedékjogot. (A menedékjog felajánlása része volt Tito Hruscsovnak tett Brioni-szigeteki ígéretének, miszerint kivonja Nagy Imrét a politikai közéletből!) A november elsején házi őrizetéből kiszabadított Mindszenty bíboros az amerikai nagykövetségen kért, és kapott menedéket, és ott egészen 1971-ig tartózkodott! Bibó István államminiszter, a törvényes magyar kormány egyetlen tagja, aki a Parlamentben maradt (egyébként akkor még nem tudta, hogy Nagyék a jugoszláv követségre mentek), kiáltványban fordult a nemzethez és a világ közvéleményéhez a forradalom és a nemzet védelmében: ,,...A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt (a Kádár-kormány ekkor még nélkülözött minden legitimitást - H. A. megjegyzése) törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen - kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába (november 3-án lett a kabinet tagja - H. A. megjegyzése), a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.
Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter." (Bibó István: 1956, Holnap Kiadó, Budapest, 2003).
Az általános tűzparanccsal érkező szovjet csapatok elé két fő célt tűztek ki Hruscsovék. Egyrészt fel kellett számolniuk a forradalomban alakult szervezeteket, és le kellett tartóztatniuk vezetőiket. A végrehajtáshoz KGB-s tisztek egy csoportját is Magyarországra küldték. Ennek következtében november 4-e után több mint ezer embert deportáltak Kárpátaljára. Közöttük a forradalmi tanácsok és a munkástanácsok vezetőit, elfogott fegyvereseket, sőt gyerekeket is, köztük kilenc kislányt!
A kor modern haditechnikájával is rendelkező szovjet csapatok magyarországi bevetése viszont nem hozta meg számukra azonnal a várt eredményt. A szabadságharcosok a szovjet támadástól elkeseredve és felháborodva, az igazság győzelmében és az ENSZ-csapatok támogatásában vetett hittel(!) védekeztek az agresszióval szemben. Önfeláldozó harcuk eredményeként a szovjetek nem tudták egyetlen rohammal megtörni az ellenállást, jóllehet elsöprő fölénnyel rendelkeztek. Az ellenállók vasútvonalakat rongáltak meg, szovjet és velük együttműködő, elsősorban volt ÁVH-sokból szerevezett magyar egységeket támadtak meg. Például a Pécsről a Mecsekbe visszahúzódott fegyveresek, a híres ,,mecseki láthatatlanok" több sikeres rajtaütést hajtottak végre. Viszont az egyre nagyobb erőkkel támadó csapat még egyben maradt része november 22-én, többnapi gyalogmenet után, a magyar-jugoszláv határ átlépésére kényszerült.
Nagy Imre a jugoszláv követségen sem volt hajlandó lemondani miniszterelnöki posztjáról, noha arra, Tito utasítására a követség munkatársai többször is megpróbálták rávenni. Nagy tisztában volt vele, ha lemond, amellett, hogy elárulja a forradalmat, szabad teret ad a Kádár-kormánynak, legitimmé teszi azt.
Kádárt és illegitim kormányának tagjait egyébként november 7-én szovjet páncélosok (pesti szóhasználattal: Kádár-taxik) szállították a megszállt, de még le nem győzött ország fővárosába. Az állandó és szoros szovjet felügyelet alatt álló Kádár, hosszú ideig semmilyen hatalmi eszközzel nem rendelkezett. A szovjet csapatok tevékenységébe nem volt beleszólása, kormánya mögött nem volt magyar fegyveres erő, párt, közigazgatási apparátus, de nem volt programja sem. Mintegy három hétig a szocializmus demokratizálását ígérte az országnak, amivel akkorra már nem sikerült semmilyen társadalmi bázist teremtenie.
November 21-én harckocsik akadályozták meg Budapesten, hogy megalakuljon az Országos Munkástanács, amely egy országosan támogatott, legitim, egységesen ellenzéki országgyűléssel szembesítette volna Kádárékat. Másnap ugyancsak szovjet segítséggel sikerült a jugoszláv követséget elhagyó Nagy Imrééket a mátyásföldi szovjet parancsnokságra, onnan pedig repülőgépen a Bukarest melletti Snagovba szállíttatni, ahol őrizetben tartották őket, a következő év tavaszáig. Mindettől persze nem vált elfogadottá a Kádár-kormány, de elhárult előle az ellenkormány és az ellenparlament fenyegető réme.
(Folytatjuk)