A második világháború végére, 1944 őszére egyértelművé vált, hogy Magyarország jövőjét a jaltai nagyhatalmi megállapodás értelmében a Szovjetunió fogja meghatározni. A Horthy-rendszer bukásával a közéletből eltűnt az addigi hatalmi elit. A társadalom zömmel ellenzéki szerepbe kényszerült csoportjaira hárult a világháborús pusztítások nyomainak eltüntetése, az ország felépítése. Az újjáalakuló pártok a vesztes háború okozta összeomlás idején egyetértettek az úri Magyarország restaurálásának elutasításában, a távolabbi céljaik viszont kezdettől fogva eltértek. A szovjet megszállás miatt a pártok mozgásterét rendkívül szűkre szabta a szuverenitás hiánya. A világforradalmi küldetést a szovjet birodalmi érdekeknek alárendelő Sztálinnak ugyanis nem a magyar kommunistákra, hanem a lakosság munkaerejére, a gazdaság teljesítményére és Magyarországra mint felvonulási vagy ütközőterületre volt szüksége. Ennek következtében az ország sorsát a szovjet gazdaság újjáépítésének igényei és a birodalmi politika határozta meg. A győztes nagyhatalmak együttműködésének megszűnéséig tartó, korlátozott demokratikus időszakra, amely időszakot koalíciós kormányzásnak nevezik, a hidegháború kialakulása után, 1947-től a gyors és kíméletlen szovjetizálás következett. Magyarország a Szovjetunió befolyási övezetébe került, és ezt a Nyugat is tudomásul vette.
A háború, a megszállások, az ország ismételt barbár kirablása katasztrófába sodorta a társadalmat. A kivérzett magyar társadalom a remélt jobb, demokratikus élet helyett a nácihoz hasonló diktatúrába jutott. Az ország irányítását Sztálin a hozzá feltétlenül hűséges, egyébként a délvidéki Adán született Rákosi Mátyásra bízta. A nem kommunista pártok teljesen megszűntek, vezetőiket vagy külföldre száműzték, vagy börtönbe vetették, a parlamenti és helyi választások pedig nélkülözték a demokrácia legalapvetőbb követelményeit is. A civil szervezeteket szintén megszüntették, vagy a hatalom szolgálatába állították. Az egyházak szerepét marginalizálták, jogállását korlátozták, iskoláikat egy-két kivétellel beszüntették, működésüket pedig államilag ellenőrizték, befolyásolták. Vezetőiket visszavonulásra kényszerítették vagy bebörtönözték, mint például Mindszenthy bíboros-hercegprímást. Helyükbe a hatalom számára politikailag megbízható egyéneket ültettek. A tömegtájékoztatást, a kultúrát és az oktatást a napi politikai célok és a szovjet felsőbbrendűség hirdetésének szolgálatába állították.
A tervutasításos gazdasági rendszer elsősorban a szovjet gazdaság hiányainak enyhítését, az új világháborúra való felkészülést szolgálta. A nehéz- és hadiiparra alapozott, elavult műszaki színvonalon végrehajtott és a magyarországi adottságokat semmibe vevő iparosítás konzerválta a háborús nyomort. A mezőgazdaság erőltetett kolhozosítása, a kuláknak bélyegzett, módosabb vagy kevésbé módos gazdák üldözése, gazdaságaik szándékos tönkretétele soha nem látott mélypontra juttatta a magyar mezőgazdaságot. Ennek következtében az ötvenes évek elején már emberek százezrei éheztek a falvakban is.
A gerjesztett háborús pszichózis állandó ellenségkereséssel és ellenséggyártással párosult, s így kialakult a rendőrállam. A szűk kommunista elit réteget leszámítva az egész társadalmat az ellenségévé tette, egy részét pedig hivatalosan is osztályellenségnek minősítette. De ugyanígy járt el a rendszer a tervet nem teljesítő munkással, a földjéhez ragaszkodó paraszttal is, s szinte az egész értelmiséget gyanakvással kezelte. Üldözte a hitükhöz, nemzettudatukhoz ragaszkodókat, azokat, akiknek rokonai éltek a Nyugaton, akiknek a véleménye eltért a hivatalostól, de azokat is, akik nem dicsérték elég hangosan a rendszert. Menekülni nem volt hova, hiszen lezárták a határokat. A negyvenes évek végén az ötvenes évek elején tömegessé vált a terror, az országon eluralkodott a rettegés. Szakolczai Attila budapesti történész Az 1956-os forradalom és szabadságharc című könyvében ezt írja: 1953-ig az államvédelem nyilvántartásában 1,3 millióan szerepeltek. A bíróságok 650 ezer ember ellen folytattak eljárást, 390 ezret ítéltek el, 850 ezer esetben a rendőrség szabott ki büntetést. Hatezer embert internáltak, százezret kitelepítettek a lakóhelyéről, és csaknem ötszázat kivégeztek politikai okokból. Az államvédelem főleg fiatalok ártalmatlan szervezkedéseit ,,rendszerellenes összeesküvés'-nek nyilvánította, a Nyugatra szökni próbálókat pedig ,,hűtlenségi és kémper'-ekben ítélték el.
A koalíciós évek nem kommunista politikai elitje szinte teljesen eltűnt a magyarországi közéletből. Sokan külföldre menekültek, sokukat bebörtönözték vagy internálták. Csak kevesüknek sikerült a közélettől visszahúzódva megőrizni korlátozott személyes szabadságukat, és kizárólag a kommunista hegemóniát elfogadók maradhattak a hatalom közelében. A negyvenes évek legvégén, az ötvenes évek elején azonban már a kommunista eliten belül is jelentős változások történtek. Közülük is mind többen kerültek börtönbe, sokukat ki is végezték. A reformokat akaró kommunisták egye keskenyebb ösvényre kényszerültek. Többségük azonban mégis görcsösen igyekezett hinni a kommunista rendszer létjogosultságában, és nem látták a szaporodó kiábrándító jeleket...
(Folytatjuk)
Megismételve