Újból ismerős képeket vetít a televízió: menekülő emberek, földig rombolt épületek, a karján holt gyermekét cipelő apa, állig fölfegyverzett katonák. Rettenet és borzalom, őrület és még inkább őrület. A nemzetek és/vagy a civilizációk közti ellentét ismét megmagyarázhatatlan, ember által művelt embertelen dolgokat produkál. A századvég egy közismertté vált elmélete szerint a 20. századot a hidegháború, a két nagy ideológiai tömb harca jellemezte, a 21. századot pedig a civilizációk harca, a kultúrkörök határterületein folyó helyi háborúk fogják meghatározni. Mintha ezt igazolnák a mostani közel-keleti események.
Túlságosan leegyszerűsített ez a következtetés. A közel-keleti a világtörténelem egyik legösszetettebb, évezredeken át elhúzódó, s eközben egyre kibogozhatatlanabbá váló konfliktusgóca. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen ítéletet mondani és megoldást találni egy ilyen bonyolult helyzetben, mégis csábít bennünket az ítéletalkotás kínálkozó lehetősége. A hírek hallatán a kollektív tudattalan mélységében megmozdulnak a nyugati civilizáció ősi, örökké élni akaró beteges indulatai, fekélyként megtelepedett sztereotípiái. Akit ebből a sötét, kavargó mélységből az antiszemitizmus ördöge kerített hatalmába, most diadalittasan konstatálhatja: no lám, mégiscsak igazam volt, a zsidók minden bajnak az okozói! Aki civilizációs mi-tudata szólító szavát hallja meg e kaotikus mélységből fölhangzani, az a kereszténységet eltiporni szándékozó, fanatikus ősi ellenségre, a gyűlöletes muzulmánra fog ráismerni a libanoniban és a palesztinban. (Azt miért kellene tudnia, hogy a libanoniak és a palesztinok között sokan keresztény vallásúak?) Ő tehát abban a hitében bizonyosodhat meg, hogy Izrael most a nyugati civilizáció vívmányait védelmezi - támadva - a sáskarajokban rohamozó, vakhitű muzulmánokkal szemben, akárcsak Nándorfehérvárnál Hunyadi és a keresztesek 550 évvel ezelőtt.
Aki a jelenlegi közel-keleti konfliktus kapcsán az egyik oldalt egyértelműen támogató ítéletet hoz, arról biztosan kijelenthető, hogy téves nézetet közvetít: vagy azért, mert elfogult; vagy azért, mert tájékozatlan; vagy azért, mert valamilyen homályos érdeknél fogva megtéveszteni akar, vagyis hazudik. Egy ilyen összetett helyzetben lehetetlen egyértelmű ítéletet hozni: egyik oldalt sem lehet kizárólagos vétkesnek kikiáltani, mint ahogy egyik oldalt sem lehet maradéktalanul fölmenteni. Jóval sokoldalúbb és emberibb, több beleérzést és nagyobb megértést birtokló gondolkodásmódra van szükség ahhoz, hogy reálisabban megközelíthessük ezt a rendkívül bonyolult szituációt.
Bennünk, délvidéki magyarokban ezek a kamerával megörökített, távoli történéseket elénk táró képek mélyen gyökeret vert emlékképekkel és érzésekkel találkozhatnak. A közelmúltban a megtapasztalás szerencsétlen kiváltságában részeltettünk, s emiatt talán egy kicsit másként dolgozzuk fel magunkban a látottakat és a hallottakat: közelebbről és nagyobb együttérzéssel. Vélhetően az ember a világ békésebb nyugati felén meghallgatja a híreket, sajnálkozik vagy éppen dühöng egyet az értelmetlen pusztítást látva, majd gondtalanul asztalhoz ül, megebédel, végezetül pedig egy, a jégszekrényben lehűtött, jó hideg sörrel teljessé teszi a jó érzését. Már nyoma sincs benne a haraggal és keserűséggel vegyült együttérzésnek. Jó volna hinni, még jobb volna biztosan tudni, hogy a friss háborús emlékek miatt mi másként cselekszünk; nem kell azonban túlértékelnünk a beleérző képességünket. Emberek vagyunk: a kellemetlen, rossz emlékektől mi is a felejtésbe és az elkülönültség, a távolság érinthetetlenségének az illúziójába menekülünk. Pedig senki sem lehet érinthetetlen, 2001. szeptember 11-én a világ leggazdagabb és legerősebb országának a polgárai is megtapasztalhatták ezt. Mi sem hittük volna a 80-as években, hogy a hazánknak tartott országban megtörténhet az, amit végbement néhány évvel később, és Koszovóban lanyhult intenzitással még ma is folyik.
Amikor menekvésünk következtében elhalkul bennünk az együttérzés és kihal bennünk a megértés szándéka, akkor színre lépnek a hangzatos, de semmitmondó frázisok. Ezeket a frázisokat a képmutató jómodor találja ki. Segítségükkel az együttérzés látszatát keltve szólhatunk a számunkra kínos dolgokról: a kívülállóság biztos távolságának a menedékébe visszavonulva. Most is pufognak a frázisok. Minden egyes emberéletért kár!- mondják. Tárgyalások útján, s nem fegyverekkel kell megoldani a vitás kérdéseket! - harsogják. A frázisok általában igazat állítanak, csakhogy teljesen hasznavehetetlenek. Erélytelenségük és általánosságuk miatt senkit sem fognak addigi gondolkodása és cselekvése felülvizsgálására késztetni. De hát nem is ez a rendeltetésük! A frázisokat abból a kimondatlan, magunktól is eltitkolt célból mondjuk ki, hogy megszólalt lelkiismeretünket - amely embertársaink szenvedése láttán érintve érzi magát és ezért együtt érző cselekvésre ösztönöz bennünket - elhallgattassuk magunkban. Mintha megtettük volna, amit meg kellett volna tennünk, holott a kisujjunkat sem mozdítottuk, s mintha együtt éreznénk, valójában azonban teljesen elkülönültünk nehogy érzelmileg megérinthessen bennünket az ügy.
Az elhallgattatás viszont nem teszi némává a lelkiismeretet. Előbb-utóbb újból hallatni fogja a hangját. Visszamenőleg is. A lelkiismeret talán az egyetlen olyan emberi ismertetőjegy, amitől nem lehet elmenekülni. Ebben biztosak lehetünk, mert ez nem egy frázis!