A maradéki református lelkészházaspár, Gyenge Károly és Tilda
A szerémségi falu, Maradék katolikus magyarjai a XIX. század végén új papot kaptak, aki azonban egy szó nem sok, de annyit sem tudott magyarul. A hívek képviselői felháborodásukban elmentek a diakovári (ðakovói) püspökhöz, Josip J. Strossmayerhez, és kérték, legalább olyan papjuk lehessen, aki a miatyánkot és a hiszekegyet tudja magyarul, és hajlandó is az ő nyelvükön imádkozni a szentmisén. A főpásztor azonban kijelentette, hogy amíg ő a püspök, csak horvátul beszélő papjuk lesz. A küldöttek hazatérve tájékoztatták a falu népét, mely ekkor többségi szavazással úgy döntött, hogy áttérnek a református vallásra. A településnek így immár több mint száz éve magyarul tudó lelkésze van, jelenleg pedig a Gyenge lelkészházaspár személyében helyben lakó magyar református pap látja el a pasztorális szolgálatot. A július végi kánikulában azzal léptem be hozzájuk, hogy úgy látszik, a hőség nemcsak alföldi, aratásidőnek kedvező sajátosság, hisz a Tarcal hegy (mármint a Fruška gora) lankái közt megbúvó, egykor többségében magyarlakta szerémségi faluban, Maradékon sem könnyű hűsítő árnyékot találni.
- Mi talán néhány méterrel még közelebb is vagyunk a naphoz - mondja Gyenge Károly lelkész, amikor a lelkészlakás árnyékában helyet foglalunk a református parókia teraszán. A kétéves Csongor közben hasát a falhoz szorítva igyekszik a hajnal hűvösét magába szívni, míg a két évvel idősebb nénje, Júlia vízbe hasalva szeretne felfrissülni.
- Karcsival 1997-ben ismerkedtem meg Kolozsváron. Mindketten a teológiai egyetemen felvételiztünk. Meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek, ezért idézőjelbe téve mondom: dolgozatírás közben ,,véletlenül" egymás mellé kerültünk. A további ,,véletlenek" sorozataként a negyedik év végén egybekeltünk. Menyegzőnket Károly szülőfalujában, Besztercén is, és nálunk, Piroson is megültük. Tanulmányaink utolsó, ötödik évét tehát ifjú házasokként végeztük, haza, Pirosra pedig már mint kis család érkeztünk. Károly Piroson, én viszont Újvidéken voltam segédlelkész. Maradékra 2004-ben kerültünk, akkor már második gyermekünk, Csongor volt úton - meséli a pirosi születésű Gyenge Károlyné Szlivka Tilda.
- Remélem, nem lesz több áthelyezés - teszi hozzá nevetve -, merthogy eddig mindegyik gyülekezetet újabb gyermekkel köszöntöttük.
- Nem volt nehéz beilleszkednem a gyülekezetbe sem Piroson, sem itt Maradékon, hiszen már tizenévesen elkerültem szülőfalumból, kollégiumi lakóként pedig megszoktam a helyváltoztatásokat. Hogy mi a különbség a besztercei és a délvidéki szórványban élők gyülekezete közt? Talán erősebb az összetartó kapocs a besztercei református közösségben. A magyarság szempontjából Beszterce szintén végvárnak számít, rajta túl, a hegyekben már nagyon kevés magyar él. Vasárnaponként azért ott két alkalommal kell istentiszteletet tartani, mert egyszerre nem férnének be a hívek a templomba. Tapasztalatom szerint talán jobban össze tudnak fogni az erdélyiek, ez nyilván a történelmi múlt örökségének köszönhető. A református fejedelmek előrelátó, bölcs és emberközpontú tevékenységének hatását még az elkövetkező nemzedékek is érezni fogják. Az annyiszor emlegetett emberi rossz tulajdonság, hogy a magyar a magyarnak farkasa, lényegében itt a Délvidéken jobban érzékelhető. Nem éppen kellemes dolog azzal szembesülni, hogy az emberek nem tudnak összefogni, saját nemzettársaikkal nem tudnak együtt élni. Ezen változtatni, javítani kellene. Maradékon is ez tapasztalható. Nincs az embereknek igényük együtt lenni, és arra se, hogy a mindennapi teendőjükhöz fűződő dolgokon kívül másról is halljanak, másról is beszélgessenek. Ezzel együtt azonban azt is el kell mondani, hogy minden gyülekezetnek azért megvan a magja, melyre szükség esetén bármikor számítani lehet. Persze, azt szeretnénk, ha ez a mag minél nagyobb lenne, ha minél több ember alkotná - ad számot Károly a Délvidéken szerzett tapasztalatairól.
- Az arányokat tekintve azért a vasárnapi istentiszteletek látogatottsága jónak mondható, hiszen sokszor a kétezres lélekszámú gyülekezetekben sem mennek harmincnál többen templomba. Hétköznapokon tartott istentiszteletekre azonban már nehezebben mozdulnak ki az emberek. Mintha úgy lennének vele, hogy ha vasárnap eleget tesznek kötelességüknek, akkor más napokon hagyják őket békén - egészíti ki hitvesének szavait a lelkész asszony. A házaspár a lelkészi hivatás mellett egyéb szerteágazó tevékenyéggel igyekezik felrázni a Maradékon élő mintegy ötszáz magyar embernek az anyanyelv és a kultúra iránt egyre fakuló érdeklődését.
- A parókiánk udvarában felépült magyar művelődési egyesületi otthon a faluban élő mintegy háromszázötven katolikus nemzettársunk előtt is nyitva áll. Amit csak el tudok végezni, azt mind vállalom. Most, augusztus második hetében a már hagyományos anyanyelvápoló tábort szervezzük meg a szórványban élő magyar gyermekek számára, emellett megalakulóban van a szerémségi művelődési egyesületek szövetsége, melynek székhelye itt Maradékon lesz. Előrelépést jelent ez a hét falu, Maradék, Satrinca, Nyékinca, Dobrodolpuszta, Ruma, Szávaszentdemeter és Ürög magyarjainak életében, hiszen itt élnek, nem is olyan nagy távolságra egymástól, mégsem tartják a kapcsolatot. Remélem, a tervezett továbbképzések eredményeként sikerül elmozdulni majd a holtpontról. Ezenkívül pedig heti egy-egy órában a kezdőknek és haladóknak tartok anyanyelvápolást - meséli a szervezésben, pályázatírásban egyaránt segítő lelkész.
- Az órák látogatottsága különösen addig tömeges, amíg nem kapják meg a Szülőföldön magyarul program támogatását - fűzi hozzá Tilda.
- Sajnos, egyéb akadályok is gátolják az anyanyelvápolás eredményességét. Egyrészt a szülők többsége sem tartja fontosnak, hogy otthon magyarul beszéljenek a gyerekeikkel, másrészt pedig a horvát katolikus pap sem ösztönzi őket az anyanyelv tanulására. Nemegyszer azzal fenyegeti meg a hittant csak horvát nyelven tanuló magyar fiatalokat, hogy nem lehetnek elsőáldozók, ha a reformátusok rendezvényeire járnak. Hiába mondom, hogy nem hitbéli kérdésekről beszélgetünk, ő továbbra is azt hajtogatja, hogy a gyerekek magukba szívják a református szemléletmódot - sorolja a közösség gondjait az anyanyelvápolást is felvállaló Gyenge Károly lelkész. És miközben arról számol be, hogy a közeljövőben egy bácskai magyar katolikus papot szeretne vendégségbe hívni, hogy a maradéki katolikus hívek magyarul is hallgathassanak szentmisét, azon töprengek: valóban csak az anyanyelv, a magyar nyelv tanulása ingatja meg hitében a gyermekeket? Az iskolában, igaz, nincs magyar osztály, de az oktatás hiterősítő?
- A keresztény értékeket nehéz hittanórán vagy a vasárnapi iskolában átadni, ha otthon, a családban nem aszerint élnek. Az idősebb korosztály ugyan még tartja magát ahhoz az értékrendhez, de nem hagyományozzák tovább. Nyílt kérdés maradt tehát, hogy hol kell kezdeni a nevelést: vajon a szülőknél vagy a gyerekeknél? Erdélyben a keresztény életformát szinte az anyatejjel szívják magukba a gyerekek. Az egyházi ünnepekhez, a hagyományokhoz alkalmazkodnak az emberek. A kalotaszegi falvakban például még mindig népviseletben járnak kapálni is. Viseletük életkorukról, családi állapotukról is beszél. A hagyományos életmód tisztelete, szeretete errefelé viszont elhalványult. A magyar művelődési egyesületek megpróbálják ugyan átmenteni az utókorra, ám nehéz elfogadtatni olyan valamit, ami nem természetes része a mindennapoknak. Így vagyunk az iskolai hitoktatással is, amikor magyar gyerekeket vagyunk kénytelenek szerbül tanítani, mert anyanyelvükön nem értik meg még a pásztor kifejezést sem, pedig ennek a szónak szerbül is hasonló a hangalakja - mondja a maradéki református lelkészházaspár.