Gyermekeinket felneveljük, szakmát, diplomát adunk a kezükbe és útjukra bocsátjuk őket. Ők pedig maradnak a szülői házban és sehogyan sem akarnak önállóan nekivágni a nagybetűs Életnek. A szociológusok már felfigyeltek a jelenségre, de mi is tapasztalhatjuk, ha jobban körülnézünk szűkebb
környezetünkben: 25-30 éves fiatalok még mindig a szülőkkel élnek és nem is nagyon igyekeznek önálló életet kezdeni. Valószínűleg azért is, mert a mama őszinte jó szívvel, biztosan az ágyba hozza a kávét, amit egy esetleges férj vagy feleség nem biztos, hogy megtenne. Nyugaton egyenesen divat lett tovább élvezni a szülői otthon melegét és biztonságát. Még ha munkába állnak, akkor sem igyekeznek elköltözni, és elsősorban a fiúk szeretnek mind tovább a mama szoknyája mellett maradni. Közülük sokan agglegények lesznek, de igen sokan vannak azok a 25-30 éves lányok is, akik lényegében már lemondtak a férjhez menésről.
Tény viszont, hogy a fiatalok nem csupán a kényelem és a biztonság végett maradnak lehetőleg minél tovább a szülői házban. A nagy többségnek nincs is hova mennie: az albérlet drága, kis fizetésre lakáskölcsönt nemigen vehetnek fel, és látják azt, hogy a ,,fészekrakás' nem valami romantikus tevékenység. A témához azonban okkal szólhatnának hozzá azok, akik 25-30 évvel ezelőtt 18-20 évesen vágtak neki a nagyvilágnak és mentek Nyugat-Európába vendégmunkásnak. Ők ma Mercedesszel közlekednek, villájuk és esetleg magáncégjük van, de azért mesélhetnének az életben való boldogulásról. Vitatkozni lehetne azokkal a szülőkkel is, akik így érvelnek: eleget gürcöltem és nélkülöztem én magam, legalább a gyermekeim ne szenvedjenek. Jobbára nem is szenvednek, és 26-28 éves korukig egyetemre járnak, 30 évesen foglalják el első munkahelyüket, miközben a kávézók bárszékeit koptatják.
Valamikor a buta cselédek és béresek egy takaróval és két párnával merték elkezdeni a házaséletet - és nem haltak bele. Sem a szerelembe, sem a gürcölésbe. Meg kell hagyni azonban, hogy valóban nem könnyű a mai fiatalok élete egy széthullott országban, véres testvérháború után. Ezért gyakran a szülőkkel való együtt maradás az egyetlen megoldás és lehetőség. De gyakran nagy árat kell fizetni érte - például anyósban kifejezve. Noha már ma az anyósok sem olyan veszélyesek, mint valamikor. A falumban mesélték annak idején, hogy az egyik jómódú és igencsak kardos anyós, amikor a menye hozzájuk költözött a gazdag tanyára, még azt is meghatározta, hogy a fiatalok hetente hányszor és mely napokon hálhatnak együtt. A mai szülők szerencsére már kevésbé macerálják felnőtt gyermekeiket, és még akkor sem szólnak, ha hajnalban járnak haza. A nagynénik azonban tudnak furcsa kérdéseket feltenni. Például, amikor megkérdezi a még otthon élő, huszonéves nagylányt: ,,Legalább fiúd van-e már?' Az őszinte válasz pedig így hangzik: ,,Fiúm még nincs - de egy kislányom már van.'