— Azt hiszem, már réges-régen el kellett volna mondanom a történteket, de nem is annyira az olvasóknak, hanem egy jó erőben levő verőlegénynek, hogy elhallgattassam a szomszédomat, aki a gyermekkoromat és a fiatalságomat is megkeserítette — mondja Dénes, és szinte látszik, hogy az éveken át elfojtott düh ismét hatalmába keríti. — Az a gond, hogy a tehetősebb családok, főleg, ha egy gyerekük van, mindent megtesznek azért, hogy annak minden kívánsága teljesüljön. Én sem vagyok kivétel, és ennek az lett a következménye, hogy igazából sosem tanultam meg, hogyan kell kiharcolni magamnak a helyet a nap alatt. Hiszen mindent a szüleim intéztek. Igaz, nem voltam izgága, sosem akartam senkinek rosszat, nem szerettem az erőszakot, mert hát nem is volt szükség arra, hogy bármilyen téren erőszakot alkalmazzak, hiszen mindenem megvolt.

A falu központjában volt a hatalmas, két utcára néző családi házunk, melyet az apám a szüleitől örökölt. Mivel közel laktunk az iskolához, így a házunk remek játszótér volt tanítás után. Apám csinált hintát, tekepályát, két kocsi sárga homokot hozatott a gyümölcsösből, hogy legyen mivel játszani. Igazából a fiú osztálytársaim az udvarunkban cseperedtek fel nyolcadik osztályig. Nyugodt természetem ellenére azért benne voltam minden csínytevésben, melyet, ha kellett, sokszor magamra is vállaltam.

Az általános iskola befejezése után más-más középiskolába iratkoztunk. Én csak ekkor eszméltem rá, hogy rajtunk kívül lányok is vannak a világon, de nem nagyon tudtam, mit kezdhet velük az ember. Őszintén szólva, elég maflának tartottam őket, még a labdát sem tudták tisztességesen megrúgni. De idővel más szemmel kezdtem el nézni a lányokat. És amikor beiratkoztam a közgazdasági középiskola negyedik osztályába, szerelmes lettem egy lányba a párhuzamos osztályból. A fiúk azt mondták, elég rossz híre van, szabados, nagyszájú, de nekem nagyon tetszett. Néhány alkalommal próbáltam hazakísérni, de minden alkalommal lepattintott. Érettségiztünk, és mindenki ment tovább a maga útján. Én felvételiztem az egyetemre, sikerült bejutnom, így az életem igazából nem sokat változott. Délelőtt előadások, délután vagy tanulás, vagy segítség apámnak a nyomdában. Esténként eljártam szórakozni, ha nem kellett vizsgára készülnöm, de ennyi volt az egész. Az első szerelmem nem tanult tovább. Munkát kapott egy kisebb magánvállalatban, és időnként találkoztunk is. Időközben voltak rövid, alkalmi kapcsolataim, melyek nem jártak érzelmi elköteleződéssel. Azt hiszem, még mindig szerelmes voltam az első szerelmembe. Egy véletlen találkozásunk során elmondta, olyan udvarlója van, aki el is akarja venni. Kért, hogy találkozzunk, mert nem akar tőlem úgy elköszönni, hogy ne beszélgetnénk a régi szép időkről. Elmondtam az esetet az egyik havernak, aki azt mondta, hülye vagyok, ha nem használom ki a felkínált alkalmat. És én ostoba kihasználtam. Vesztemre.

Néhány hét múlva jelentkezett a lány, és azt mondta, terhes, a gyerek pedig a búcsúesténk gyümölcse. A szülei miatt nem akarja felbontani az eljegyzést, de azt szeretné, vállaljam a felelősséget a történtekért. Nősülésre nem gondoltam, de a lány sem. Ő állítólag csak azt akarta, hogy apaként én is vegyek részt a gyerek életében, de úgy, hogy senki se tudjon róla. Apámhoz nem fordulhattam, a komák csak röhögtek rajtam, én pedig megígértem, segítek neki, de semmiféle apaságról nem akarok hallani. Megszülte a babát, de persze először férjhez ment a vőlegényéhez. Én nyolc éven át segítettem anyagilag. Amikor kiborultam, és azt mondtam, elég volt, ő is feldühödött, és hozzám vágta: mit gondolsz, ha én egyszer kinyitom a számat, mi lesz a te drágalátos, tekintélyes családoddal? És fizettem újra. Egészen addig, amíg meg nem ismertem a feleségemet. Egy idő múlva mindent elmeséltem neki. Azt mondta, olyan hiszékeny vagyok, mint egy gyerek. És azt is ő vetette fel, hogy a lány nem egyedül találta ki a maflaságom megadóztatását. És egy hosszú beszélgetés során a barátom beismerte, az ő ötlete volt a zsarolás, a pénzt pedig osztották. Saját bevallása alapján egyetemi tanulmányai jó részét én pénzeltem. Egy este kártyapartira hívtam az iskolás bandám itthon maradt részét. Jó néhány kupica pálinka után azt mondtam nekik: Haverok, eljött az ideje, hogy kinyissam a számat. De nem itt, hanem először a rendőrségen, majd utána itthon. Egyesek értetlenül néztek rám, de három nap múlva 1000 euró dinárellenértéke érkezett a számlámra. Ez a feleségem ötlete volt, azt mondta, akkor is szeret, ha mafla vagyok, de nem hajlandó ezért adót fizetni.