Érdemi szempontból mindegy, hogy a montenegrói hatalom kozmetikázta-e valamelyest a népszavazási eredményt vagy sem, hiszen egyöntetű az a vélemény, hogy ha igen, akkor is csupán minimális mértékben tehette ezt. Legalábbis ezt állítják a mérvadó európai körök, melyek szavára azért még a Balkánon is illene odafigyelni. Mindezt egyértelművé is tették, hiszen mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió elismerte a népszavazás végeredményét, s az unionisták makacs álláspontja csak tovább rontja a szerb fél már amúgy sem jó nemzetközi megítélését. Nem tesz jót neki a belgrádi média azon része sem, amely a vereséget annak tulajdonítja, hogy a törpeállamban élő kisebbségiek döntöttek a függetlenség kérdésében. Egy polgári demokráciában ugyanis elfogadhatatlan, hogy az állampolgárokat - és egyben adófizetőket - nemzetiségileg különböztessék meg.
Ami biztos, az az, hogy egy két évtizedes - tágabb kontextusban egy évszázados - folyamat lecsengése felé tart a volt Jugoszláv térség, nevezetesen: a szerb hegemonisztikus törekvések sikertelensége immáron kézzelfoghatóan borítékolható. Ne feledjük el, hogy az első világháború után Montenegrót az akkori győztes Szerbia gyakorlatilag annektálta, az uralkodót hatalmától megfosztotta, s az ez ellen indult montenegrói felkelést vérbe fojtotta. Az év végéig vélhetőleg Kosovo kérdése is megoldódik, s egyre több az olyan figyelmeztető megnyilvánulás és kinyilatkoztatás, ami arra utal, hogy a szerb bölcsőnek számító tartomány is elnyeri függetlenségét.
Hogy mindennek a belgrádi hatalomra nézve milyen következményei lesznek, egyenlőre kérdéses. Biztosnak csupán az tetszik, hogy a maradék Szerbia belpolitikai válsága tovább fog mélyülni, az ország minden nappal közelebb kerül a rendkívüli parlamenti választásokhoz. Hogy ez mikor következik be, szintén megjósolhatatlan. Nem kizárt, hogy még a nyáron, mivel abban az esetben, ha az eddigi államközösségi külügyminiszter - Vuk Draškoviæ - nem tudja átvenni a szerb külügyek irányítását, vélhetőleg megvonja a bizalmat a már így is komoly létszámgondokkal küszködő kisebbségi Koštunica-kabinettől.
A helyzetet tovább komplikálja a hágai nemzetközi törvényszékkel való együtt(nem)működés kérdése is. Az kétségtelen, hogy a szerb Trianon bekövetkezte után - amikor a választópolgárok számára is egyértelmű lesz az elmúlt két évtized politikájának teljes kudarca, vélhetőleg a szélsőjobboldali, retrogárd erőknek kedvez. Ebből a szempontból nézve rendkívül fontos, sürgető feladat a független Szerbia alkotmányos berendezkedésének megoldása. Bár bizarrnak tűnik, a jelenlegi helyzetben - középtávon - az alkotmányos monarchia mint államforma bevezetése stabilizációs faktorként nem hagyható ki a számításból. A Nyugat-barát trónörökös elméletileg képes lenne ellensúlyt képezni az erősödő szélsőséges erőkkel szemben, s az sem kizárt, hogy egy ilyen koncepció esetében képes lenne az országot a Nyugathoz közelíteni is. Nem véletlen, hogy a radikálisok az elmúlt években szélsőségesen republikánus erőnek mutatták magukat, annak ellenére, hogy számos téren kimutatható a közvetlen kapcsolatuk a szerb pravoszláv egyházzal, amely viszont egy teokratikus állam kiépítésében érdekelt. A radikálisokat ideológiai alapok is kötik a monarchia elutasításához, hiszen a nemzetiszocialista Blut und Boden, illetve a kommunisztikus utópia egyvelegét képviselő párt maradéktalanul magáévá tette a totális hatalomra törő pártok egyik alaptézisét, miszerint a centralizált hatalom elengedhetetlen feltétele az állami intézmények feletti teljes ellenőrzés, a törvénykezésben éppúgy, mint a végrehajtó hatalomban és az igazságszolgáltatásban. Ez pedig eleve kizárja az alkotmányos monarchia rendszerét.
A radikálisok hatalomra kerülése a jelenlegi megváltozott külpolitikai helyzetben elhúzódó válságot nem tesz lehetővé, egyrészt azért, mert a nyugati demokráciák befizették a balkáni tanulópénzt, másrészt pedig jelentősen megváltoztak a geostratégiai és politikai feltételek is. Nem nehéz kiszámítani, hogy a gazdaságilag és erkölcsileg teljesen amortizálódott szerb társadalom a teljes szakadék szélére rohanna egy ilyen - negatív - fordulat esetében.
Jelenleg tehát az alkotmányos státus megoldása a legfontosabb, s ezen belül külön felértékelődött Vajdaság helyzetének a rendezése is. A jelekből ítélve a szerb politikai elit nem képes a megfelelő tanulságok levonására, miszerint fel kell adni mind a hegemonisztikus törekvéseit, mind a centralizált állam iránti vágyát. Vélhetőleg jelentős kísérleteket tesznek az északi tartomány teljes pacifikálására, ami szintén konfliktusokat teremthet az ott élő autochton kisebbségekkel szemben és a nyugati demokráciákkal szemben is.
A jelenlegi bonyolult és igen komoly helyzetben kulcsfontosságú kérdés az új Szerbia leendő alkotmányos berendezkedése, illetve a demokratikus erők összefogása. Borítékolható, hogy az előrehozott választásokat a kisebbségek fogják eldönteni, képviselőik a mérleg nyelvét képezhetik a szerb parlamentben. Éppen ezért ezen közösségek politikai elitjének is mihamarabb adekvát választ kell találniuk arra, hogy hogyan tudják mozgósítani a jelentős passzivitást mutató szavazóbázisukat, illetve milyen alternatívát tudnak felmutatni a magyar, a horvát, a szlovák és a bosnyák kisebbségnek. Definiálni kell az alkotmánnyal való kérdéseket is, s állást kell foglalni a monarchia vagy köztársaság dilemmában is. Ez utóbbi ráadásul igen kényes kérdés, mivel a Szerbiában élő kisebbségeknek jó tapasztalataik nemigen vannak a szerb királyság intézményével kapcsolatban. (Kérdésként tegyük nyomban hozzá: és vajon a köztársasággal?)
Az idő sürget. Politikai bölcsességre és éleslátásra mind a szerb demokratikus opció, mind a kisebbségek politikai elitjének esetében nagyobb szükség van, mint valaha.