A romániai forradalom napjairól kitörölhetetlenül megmaradt egy képsor az emlékezetemben. A diktátort és feleségét páncélozott harckocsiba tuszkolják, ismeretlen helyre viszik, rögtönítélő bíróság elé kerülnek (nem is értik, mi történik velük), falhoz állítják őket és kivégzik. Elena élettelen teste mellett bordó nyakkendőben ott fekszik Nicolae Ceausescu. Sokáig foglalkoztatott a felkavaró képsor: igazságérzetem lázadt ellene. Vajon az általuk elkövetett gaztettekre ez volt-e a helyes, jogszerű eljárás, a civilizált világhoz illő válasz? De az a bordó nyakkendő akaratlanul is eszembe jutott mindannyiszor, ahányszor Slobodan Miloševićet meggyszínű nyakkendőben láttam: vajon hogyan végzi majd a belgrádi diktátor?
Népszerűsége csúcsán, Rigómezőn (Gazimestan) bordó nyakkendőben üzente meg a jugoszláv testvéreknek: mostantól minden úgy lesz, ahogy ő mondja, mert ha nem, fegyverrel tanítja őket móresre. Bordó nyakkendőt viselt 2000 októberében azon az estén is, amikor a kamerák előtt beismerte választási vereségét, s elmondta: megkönnyebbülés számára, hogy egy kicsit pihenhet, és többet lehet majd a családjával meg az unokájával. Idegenben, a távoli Hollandiában, vizsgálati fogságban, a cellájában érte a halál. Ágyban, párnák között halt meg. Egyedül, ám híven önmagához. Úgy halt meg, ahogyan élt: játszmát játszva. Politikai döntéseiben egyik vereségből ment a másikba, onnan a következőbe. Hadúrként végigverette az egykoron közös hadsereget a Triglavtól egészen Skadarig: egyik vesztes háború után a másik gyalázatba. Hágai vádlottként most, a jelek szerint, az volt a taktikája, hogy szándékosan súlyos egészségi állapotba hozza magát - lepra elleni gyógyszert szedett a vérnyomáscsökkentő és a szívgyógyszer hatástalanítására. Arra számított, hogy Moszkvába viszik gyógykezelésre, ahol találkozhat a feleségével és fiával, az orosz testvérek pedig a keblükre ölelik, és nem adják vissza Hágának. Ebben a végső játszmában, szerencsénkre, már nem a sorköteles kiskatonák, ártatlan civilek, nem a gyerekeink életével, nem a mi életünkkel játszott, hanem a sajátjával. Vesztett. Ezúttal is.
Mit érzek most, hogy a diktátor bordó nyakkendőjének a kérdőjelére már tudom a választ? Semmit. Legfeljebb csalódottságot. Amiért nem várta ki a bírósági ítéletet, és kimondatlan maradt: ,,a horvátországi, a boszniai, a kosovói népirtás vádjában bűnösnek találtatott'. Kár, hogy nem élheti meg azt a pillanatot (talán majd egyszer ennek is eljön az ideje), amikor a hivatalos Belgrád mondja ki: Milošević a saját népe ellen követte el a legnagyobb gaztetteket, mert kifosztotta, nyomorba döntötte, háborúkba hurcolta a polgárait, majd lebombáztatta Szerbiát. A belgrádi hatalom, egyelőre, a keresztényi neveltetésre hivatkozik, hogy ,,a halottról vagy jót, vagy semmit. Persze, ez nem más, mint képmutatás, hiszen S. M. nem egy nyugdíjas ember volt a szemközti házból, aki szerette feljelentgetni a szomszédokat, erről azonban a temetésen nem illik beszélni. Diktátor volt, akinek a politikája 200 000 emberéletet követelt, aki 400 000 fiatalt üldözött el az országból, aki megszüntette Vajdaság autonómiáját, aki miatt a vajdasági magyarok 20%-a csöndesen elhagyta az országot. Vukovar, Szarajevó, Srebrenica, Újvidék lebombáztatott Duna-hídjai, lángoló olajfinomítók, romokban heverő gazdaság (miközben a család és az elvbarátok megtollasodtak), nincstelenség, menekültáradat - ez maradt utána. Tönkretette az életünket, s erre a halál sem hozhat számára feloldozást. Most, hogy a halálhírét vettük, mégsem dúlnak bennem indulatok, nem rúgnék a koporsójába. Azért nem, mert mi itt, a hetilapunkban, még életében, uralkodása idején hétről hétre megírtunk, amit a diktátorról gondolunk.
Elment. Ennyi. Majd a történelem ítélkezik felette. Egyelőre be kell érnünk annyival, hogy a belgrádi hatalom elzárkózott az állami temetés lehetőségétől - bár megzsarolta a gyászoló család. Nem államfőnek kijáró temetés lesz, s Szerbiában ez még ma is nagy szó. Hogy a múltból visszaköszönő képsorokat láttunk a tévében? Igen. Annak idején a felüljárókról és az út széléről dobáltak virágokat a belgrádiak - a Vukovar ellen induló harckocsikra és seregre. Múlt szerdán Belgrádban a diktátor koporsóját szállító járműre szórtak virágot rosszarcú emberek. A háborúknak vége, a hadúr élete is befejeztetett. Požarevaci sírjának márványán az áll: Slobodan Milošević (1941-2006).