A pihenés perceiben az ,,Apu', a Ðura Ðaković utca 3. alatti lakás teraszán -

Öt évvel azután, hogy a francia Lumiere fivérek 1895-ben megszerkesztik a maguk kinematográfját, s Párizsban bemutatják első filmelőadásukat, a cseh eredetű, osztrák származású, romániai születésű, majd Szabadkán letelepedett Lifka Sándor (1880, Brassó - 1952, Szabadka) a francia fővárosba utazik, hogy megvásárolja a csodálatos találmányt, a ,,mozgóképek készítésére szolgáló kamerát. 1900-ban már arról cikkeznek a magyar lapok, hogy 40 méter hosszú filmen megörökíti Ferenc József császár és világszép neje, Erzsébet királynő gödöllői látogatását. Hatvani Nándornak a magyar Filmmúzeumban található könyve szintén arról tanúskodik, hogy Lifka a megalapítója a Monarchia első mozgófénykép-vállalatának 1900-ban. Két fivérével együtt szülei vállalkozását fejleszti tovább, vándormozijukkal, múzeumukkal és panoptikumukkal járva a Monarchia országait, mígnem Sándor 1906-ban megépíti a 900 férőhelyes, luxus kivitelű saját sátrát, melyet Elektrobioscopként emlegetnek a korabeli újságok, s Közép-Európában tovább népszerűsíti a később hetedik művészetként emlegetett mozit, mindvégig gondot fordítva annak nemcsak szórakoztató, hanem tanító, nevelő, művészi jellegére is. Tizenöt tagú zenekar kíséri az előadásokat, a főként Franciaországból beszerzett némafilmeket s a maga által a nagyvárosok életéről forgatott dokumentumfilmeket. A szerzeményeket gyakran maga komponálja, testvérével, Karllal együtt, akinek ugyancsak kiváló zenei érzéke, abszolút hallása van. (Az a hír járta felőlük, hogy hazatérve a hangversenyekről hibátlanul eljátszották zongorán és hegedűn a hallott műveket.) 1910-ben aztán Sándor megvásárolja és átalakítja a szabadkai Hungária Kávéházat, s megnyitja az Osztrák-Magyar Monarchia első ,,kőmozi-ját. A Szabadkán ma is álló épület Lifka néven ugyan, de diszkóként működik, ezt szándékozzák a jó érzésű szabadkaiak ,,művészmozivá' átalakítani, amint meglesz a rávaló. A kiváló filmes szakember munkájáról, életéről elég sokat tudni már, hála Brenner Jánosnak, aki 1982-ben megírta, az Életjel pedig kiadta A kinematográfia úttörője című könyvét. Azóta, mint ismeretes, végre megszületett a palicsi filmfesztivál Lifka Sándor Díja is, tavaly pedig a Lifka mozi megnyitásának napját, (1910) október 13-át a vajdasági magyar mozgókép napjává nyilvánította a Magyar Nemzeti Tanács. A kiváló szakember előtt sorra tisztelegtek már a legnevesebb hazai szerb médiumok is, nem feledkezve meg örökbe fogadott lányáról, a nyugdíjas magyartanárnőről, dr. Evetovicsné Lifka (szül. Szabó) Editről sem, aki megkapó őszinteséggel vallott nekik a nevelőapjához és -anyjához fűződő kapcsolatáról. Érdekesmód a délvidéki magyar média mindeddig nem kért interjút Edit asszonytól. Nos, ezt a művelődéstörténetünk szempontjából mindenképpen pótolandó mulasztást igyekszik jóvátenni a vele készített alábbi beszélgetés.
A befogadás körülményei
- Ha e nagyszerű emberpárt kívánnám tömören jellemezni, azt mondhatnám, hogy az Apu volt a szív, az Anyu meg az ész ebben a házasságban - kezdi gombolyítani emlékei fonalát Radiæ fivérek utcai lakásukon Edit asszony, vállán a beszélgetésbe minduntalan bele-belekotyogó, Robi nevű papagájával, miközben a városban közismert férjére, dr. Evetovicsra várunk, aki a fia klinikáján ma is tovább öregbíti az orvosi hivatás hírnevét. Szemben velünk az ,,Apu gyönyörű vitrinje, az ablakon a faragott függönytartó, mely véletlenül itthon maradt az özvegy halála után a Városi Múzeumnak átadott, de máig sem fölállított dolgozószoba tartozékai közül. Ennek a mintázatát örökítette át az ügyes kezű, a politikán kívül minden iránt érdeklődő, ,,álmodozó lelkületű ember egy képkeretbe, melyet Editke 18. születésnapjára faragott a nagykorúvá lett kedvenc fotója számára. Meg is csodáljuk fényképező kollégámmal együtt a mesterművet.
Tizenkét éves volt a kislány, a nővére másfél évvel idősebb, amikor - 1944 elején - Lifkáék örökbe fogadták őket, mivel az édesapjuk az orosz fronton eltűnt, röviddel ezután pedig az édesanyjuk vakbélgyulladásban meghalt Pesten. Hogy mért éppen őket, arról a gyerekeknek sohasem beszéltek, de úgy hírlett, azért, mert a nagyszüleik ,,filmesek voltak.
- Meg voltam riadva - mondja háziasszonyunk -, hogy ki akarnak szakítani ismét az alig megszokott új világomból, a karmeliták zárdájából, ahova három hónappal azelőtt kerültem, nem akartam menni, bármivel csalogatott is az ismeretlen, határozott asszonyság, mondván, hogy Királyhalmon, ahol nyáron tartózkodnak, gyönyörű almák meg szőlők vannak, ott a közelben a Palicsi-tó, ez is van, az is van... A világért sem hagytam magam rábeszélni. De a későbbi nevelőanyám addig járt fel hozzám Pestre, míg be nem adtam a derekamat. Egy gyenge pillanatomban megkérdeztem tőle: kutya van? Hogyne, mondta, s ezzel eldőlt a sorsom.
Félve érkeztem meg Szabadkára ezzel a kemény, túl határozott asszonnyal, csak abban bíztam, hogy az a bácsi, akihez megyek, más lesz. A megriadt gyereklélek gyengédségre vágyott. Amikor ideértem, az Apu ott ült a fotelban, fölállt, rám nézett, megsimogatta a fejem, és csak ennyit mondott: meglátod, nagyon jól megleszünk egymással. Abban a szent pillanatban olyan végtelen bizalmat éreztem iránta, ami mindvégig megmaradt bennem. Amennyire féltem az Anyutól, annyira vonzódtam őhozzá. Hogy illusztráljam a kettejük közötti különbséget, s hogy lássék, mennyire kellett ez a két ember egymás mellé, arra elmondok egy példát. Háborús időket éltünk, elkezdődtek a bombázások... Emlékszem, vasárnap délelőtt volt, jött hozzánk valahonnan egy öregasszony. Kint ült az előszobában, és az Anyu nem hívta meg ebédre... Énnekem mintha gombóc lett volna a torkomban, az Apu pedig felállt az asztaltól, és ezt mondta: ,,Erzsi, ne haragudj, de én nem tudok enni... Az Anyu majdnem elsírta magát: ,,Ti nem tudjátok, értékelni, hogy én mekkora energiát fektetek abba, hogy megteremtsem az asztalravalót. Örülök, hogy nektek van!
Akkortájt, a háború után az Apu nem foglalkozott már filmmel. Harmincegyben megvonták tőle a munkaengedélyét két okból: mert olyan művet vetített a mozijában, amelyben egy cigány a Csak egy kislány van a világont hegedülte, és azzal vádolták, hogy propagandát fejt ki, a magyar zenét népszerűsítve, a másik ok pedig az volt, hogy a működtetési szerződés felújításakor kijátszott vele egy ügyvéd... Villamossági szaküzletet nyitott a korzón, az Anyu pedig kint vezette Királyhalmán a szőlőt és a gyümölcsöst. A Ðura Ðakoviæ utcában laktunk, előbb a 3-as számú házban, később megvették az 5-ös számút, a mostani magyar főkonzulátus épületét. Mondom, zűrös idők járták, terelték a foglyokat, és akkor beszállásoltak hozzánk egy orosz tisztet. Zeneszerető lehetett, mert nagyon szívesen hallgatta az Apu hegedűjátékát. A háború után aztán, amikor az orosz katonai rendőrség összeszedte azokat a szabadkaiakat, akikről feltételezték, hogy bent voltak a kultúrbundban - soha többé nem látták azokat az embereket! -, az apu is közéjük került, de ez az orosz tiszt elment, és kikereste, kik voltak valóban a tagjai, s látva, hogy az Apu neve nem szerepel a listán - politikával soha nem foglalkozott -, hazahozta őt. Nagyon sovány, beteges - szívbeteg - ember volt akkor már. Hogy megmentse a királyhalmi birtok pincéjét a kifosztástól, az Anyu cselhez folyamodott: befektette a férjét az ágyba, egy orosz katonával felíratta egy papírra, hogy ,,tífusz, s egy nagy vörös kereszttel együtt kiakasztotta az ajtóra. Nem is jött be oda senki!
Az Apu tulajdonképpen a Monarchia tipikus produktuma volt. Bárhova ment a vándormozijával, mindenütt otthon érezte magát, számos nyelvet beszélt alapfokon, s nem a nemzeti hovatartozásuk alapján ítélte meg az embereket. Az üzlete alkalmazottai közé például be voltak jelentve a veszélyben forgó ismerősei, szerbek is, zsidók is, hogy megvédje őket az üldöztetéstől. A levéltárban megvan egy véleményezés róla, anglofilnak nevezik, megbízhatatlannak.
A zene mint pótszer
Érdekes, hogy a háború után soha senki nem kérte fel Lifka Sándort, hogy kamatoztassa tudását a filmművészet terén - mondom interjúalanyomnak. Vajon emlékszik-e a lánya arra, hogyan kommentálta a kiváló dokumentumfilmek szerzője azt a művész - és a művészettörténet - számára tragikus tényt, hogy szégyenletes emberi kapzsiság és a saját hiszékenysége miatt a megőrzésre átadott kiváló, annak idején több arany- és ezüstéremmel jutalmazott filmjei ragasztó-alapanyaggá lettek, alig néhány maradt meg belőlük az utókor számára?
Edit asszony ezt feleli: - Ami őt bántotta, azt magába zárta. Ő nem volt narrátor típus. Csak akkor beszélt valamiről, ha rákérdeztünk. Inkább az Anyu mesélt. Sajnálta, de nem tekintett szívügyeként a történtekre. Inkább az anyagi vetületét nézte a dolgoknak. Üzletasszonyként viselkedett mindig.
Kilenc évig nevelkedett Edit Lifka Sándor mellett, annak 52-ben bekövetkezett haláláig, s hálás a sorsnak, hogy e melegszívű, kiváló ember fogadta lányául.
- Jóhiszemű, bizalomkeltő, finom ember volt az Apu. Ilyen volt már a megjelenése is. A modorát egy tőle hallott kis történettel illusztrálnám. Mivel csak negyvenévesen nősült meg, addig főként vendéglőben étkezett. Történt egyszer, hogy az ebédje elköltése közben cigarettára gyújtott az asztalszomszédja. Az Apu csak ennyit mondott neki: ,,Uram, nem zavarja, hogy én ebédelek?!
A nevelési elveiről ezt tudjuk meg: - Egyetlen mottója volt: gyerekek, csináljatok, amit jónak láttok, de nagyon vigyázzatok, hogy mindig egyenes úton maradjatok. Nem tudlak rákényszeríteni benneteket semmire, amire nincs tehetségetek. De ha valamit elvállaltok, azt végig kell csinálni.
Közép-Európa első jelentős filmese végtelenül szerette a zenét. Egész életében komponált. Mi is kézbe vehetjük gondosan kottázott, egész zenekarra hangszerelt szerzeményeit, főként az akkor divatos indulókat, keringőket, amelyeket már nemegyszer felkínált Edit asszony a város szakembereinek, hogy nézzék meg, talán nem volna érdektelen előadatni őket. Mindeddig azonban senki sem jelentkezett, hogy megnézné ezeket a műveket. Élete vége felé a filmezést pótolta Lifka Sándor számára a zene. Komponált is, játszott is, koncertekre járt a családjával... - Meg tudod különböztetni a hangszereket? - kérdezte a lányától. - Csukd be a szemed, és ne nézd a zenekart. Mondd meg, most melyik hangszert hallod!
- Kiváló pedagógiai érzéke volt. A nővérem szépen énekelt, én megtanultam zongorázni, ő pedig hegedült. És olyan jól éreztük magunkat! Hogy az Anyu közben mit csinált? Megteremtette a lehetőséget, hogy így éljünk.
A háború után a család már csak a királyhalmi szőlőből élt. Amikor leszedték a szőlőt, a lányoknak is oda kellett ülni, kisollóval kivágni a megromlott szemeket, pakolni a ládákat, éjfél után kettőkor felkelni, gumirádlis speditőr kocsival Királyhalomról bejönni a városba, átadni a viszonteladóknak a termést, majd kimenni megint... És a gazdasszony is ott volt végig, maga is végigcsinált mindent.
Az Aput 49-ben nagy megrázkódtatás érte, és végtelenül megtörte. Utána haláláig úgyszólván nem tért magához. Az történt, hogy Királyhalmán voltunk egy vasárnap, ebédeltünk, egyszer csak betoppant hozzánk egy belügyes, és megbilincselte az Aput. Úgy vezette a szőlőtől az állomásig. Bezárták fél évre. Ráfogták, hogy sok magyart átsegített a zöldhatáron - 800 méterre volt ugyanis a gyümölcsösünk tőle. Szombatonként meglátogathattuk, vittük az ennivalót neki. Testileg nem kínozták ugyan, de lelkileg teljesen összetörték. Utána már csak a kis műhelyében tett-vett, barkácsolt, olyan volt az, mint a patika, minden a maga helyén benne...
Ma - a család jóvoltából - három, illetve négy helyen található meg a Lifka-hagyaték: a belgrádi filmmúzeumban, a szabadkai levéltárban, múzeumban és Lifka Editnél (a zeneművei). A múzeumban még mindig nincs Lifka-emlékszoba, az átadott több tíz értékes kép ki tudja, hol porosodik, s a kottáit sem nézte még át senki. Vajon meddig várunk még?