Az interjúra készülve elmondta, időnként hosszabb-rövidebb ideig a fiánál tartózkodik Magyarországon. Beszélgetésünk során az életéről faggattam.

— Magyarittabén születtem 1945-ben, amikor a háború véget ért. Az emberek nagyon nehéz körülmények között éltek, így az én szüleim is, és a mi gyermekkorunk, a bátyámé meg az enyém is ennek vetületében folyt le. Anyám háziasszony volt, az apám pedig asztalosmester. A háború előtt jól ment az iparosság, mindig emlegette apám. A háború után, mivel volt négy hold földje, választani kellett, vagy földműves lesz, vagy iparos. Inkább az iparosmesterséget választotta. Tovább akart lépni, hogy több munkája legyen, így átköltöztünk Becskerekre, mégpedig a Jamura városrészbe, régen ott klikkergyár volt.

* Melyik iskolában folytatta a tanulmányait?

— A Messingerben, mely nagyon híres volt. Mint falusi gyermek egy kicsit visszahúzódó voltam, de azért a tanulásban próbáltam megállni a helyemet. Nehéz volt a szerb nyelv, de mivel a gyerekekkel játszadoztunk, így azt is elsajátítottam. Nagyon jó tanáraim voltak, megemlíteném Vígh István tanár urat, aki vezette és irányította az önképzőkört, és engem bízott meg ennek az elnökségével. Itt kezdődött el a magyar irodalom iránti szeretetem.

* Mikor dőlt el az, hogy egyetemre iratkozik?

— A nyolcadik osztályban, mivel nagyon szerettem az irodalmat, elgondolkodtam, hogy gimnáziumba mennék, mert majd kialakul, milyen irányban fogom folytatni a tanulmányaimat. Így kerültem a kettes gimnáziumba, két évet ott jártam, majd a Koča Kolarov Gimnázium következett. Itt is nagyszerű tanáraim voltak, különösen Jódal Dezső tanár úr, aki még jobban megszerettette velem a magyar nyelvet és irodalmat. Nagyon szerettem olvasgatni az ifjúsági regényeket, és kezdtem verseket is írogatni. Amikor a Képes Ifjúság pályázatot hirdetett versírásra, megpróbálkoztam vele, és elküldtem néhány versemet. Csodák csodájára az egyikkel, az Idő cíművel első díjat nyertem. Kitűnő tanuló voltam, és különösen jó voltam magyar nyelvből, így automatikusan bekerültem az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékére. Nagyon jó társaság jött össze, kezdtünk irodalmi találkozókat szervezni, főleg a Katolikus portán voltak az összejöveteleink, és valóban kezdtünk kibontakozni. Ott volt az Új Symposion, bedolgoztunk a Híd irodalmi lapba.

* Jól láttam, hogy az Új Symposion első számában már jelent is meg verse?

— Igen, a Symposionban is, és a Hídban is, és megjelent egy válogatott versgyűjtemény Hol ó hol címmel. Az Új Symposion szerzői már híres írók voltak, például Végel László, Tolnai Ottó, Hornyik Miklós, és mi, fiatalabbak nem mindig jutottunk be. Gondoltunk egyet négyen-öten, hogy alakítunk egy irodalmi újságot. Amatőr alapon el is kezdtük, és néhány számot kiadtunk, a neve Vándorbot volt. De a fiatal társaságban az állami szerveknek is volt beépített emberük, aki szétrombolta a csapatot, ezért ez nagyon szomorú emlék nekem.

* Hogyan került Szajánba?

— Éltem az egyetemista életemet Újvidéken. Közben kellett a lakást fizetni, a szülők vagy tudtak segíteni, vagy nem, így amikor megkérdezték az egyetemen, elmenne-e valaki közülünk ideiglenesen tanítani, én örömmel jelentkeztem. Gondoltam, keresek egy kis pénzt, és aztán visszajövök az egyetemre. Gunarasra kértek magyartanárt, és ott kezdtem dolgozni, de fél év után szóltak, hogy Topolyán nagyobb szükség van magyartanárra. Átmentem, és ott tanítottam magyar nyelvet és fakultatív magyar nyelvet, mivel szerbül is beszéltem. Itt kezdődött igazán a tanári pályafutásom, és közben lediplomáztam a tanszék első fokozatán. Ekkor jelent meg egy pályázat Szajánban, hogy magyartanárt alkalmaznának, és lakást is adnak. Gunarason találkoztam a párommal, megismerkedtünk, és mivel már megesküdtünk, megpályáztuk a szajáni munkahelyet. Kerestek magyartanárt meg óvónőt is, és így kerültem el Szajánba. Érdekes volt az ismerkedésünk a nejemmel, Viktóriával, aki óvodapedagógus volt. A gunarasi iskolában működött a konyha, a tanárok részére is főztek ebédet. Ez nekem szokatlan volt, de én is leültem az ebédlőbe, ahol egy különlegesen szép, mintás, virágos tányért tettek elém. Érdeklődtem, kié ez a tányér. Azt mondták, a Viktória óvó nénié. Szép emlékek ezek. Megismerkedtünk, majd házasság lett az ismeretségünkből.

* Tehát mindketten munkát kaptak Szajánban?

— Engem állandó munkaviszonyban alkalmaztak, a feleségemet meghatározott időre vették fel, ezért ő az iskolában is vállalt órákat, mert nagyon jól tudta a német nyelvet. Öröm volt dolgozni, és nagyon megszerettem a gyerekeket. Habár újságírónak készültem, de bejött a tanári hivatás, és nagyon jó érzéssel gondolok vissza az elmúlt évekre.

* 40 évet dolgozott Szajánban, a Móra Károly Általános Iskolában.

— Nagyon jó tanítói gárdát ismertem meg ebben az iskolában. Majdnem mindannyian hasonló korúak voltunk. Az igazgatónk Balogh Károly volt, aki korrektül vezette az iskolát. A gyerekeink bárhova is kerültek versenyre, megállták a helyüket. Nagyobb megrázkódtatás nem volt, csak amikor kezdett csökkenni a diákok száma, akkor döbbentünk meg egy kicsit, de nem gondoltuk, hogy így elfogy a szajáni lakosság, mert a fiataljaink elhagyják a falut. Mi annak idején két tagozatban tanítottunk, A és B tagozat volt, tehát két ötödik, két hatodik, két hetedik osztály, de a nyolcadikban akkoriban még volt válogatás, és hát buktattunk is, sajnos. Ha most vissza lehetne csinálni, bizony nem buktatnék senkit, mert a gyermek érték.

* Ön volt az első főszerkesztője a Bánáti Újságnak. Ezekre az évekre hogyan emlékszik?

— Háborús évek voltak, és mi, bánátiak úgy éreztük, egy kicsit lemaradunk, és próbáltunk valamit tenni. Egy lapot szerettünk volna megjelentetni, úgy gondoltuk, sikerülhet is, ha néhány falu összefog, Szaján, Padé, Tiszaszentmiklós, Hódegyháza. Az akkori Szabad Hét Nap szerkesztőségében megtudták, hogy mit tervezünk, Dudás Károly eljött hozzánk, fölkaroltak bennünket, és így nem a regionális újságot alakítottuk meg, hanem a bánáti oldalakat a Hét Napban. Nekem ez a legnagyobb vívmányom és örömem, hogy ezt sikerült véghez vinnem. És hogy még a mai napig is tart, hiszen 30 éve jelenik meg, és ez csodálatos. Továbbra is itt van az asztalomon, és olvasgatom. Az egyik hobbim még mindig az olvasás, habár most már a látásommal kezd baj lenni, de azért még mindig kíváncsi vagyok, hogy mit írnak, hogy vannak a honfitársaink, hogyan tudják leküzdeni a nehézségeket.

* Honnan informálódik még? Szereti a rádiót hallgatni, tévézik?

— A rádió a kedvenc időtöltésem. Megvannak azok a műsorok, amelyeket végighallgatok. Még mindig kísérem az Újvidéki Rádió magyar adásait. Nagyon kedvelem a délutáni híradót, az esti híradót, a Kossuth rádióban a Határok nélkül című műsort, a Hajnal-táj címűt, a kulturális műsort az Újvidéki Rádióban…

* A családjáról is mesélne?

— Nagyon kedves párom volt, sajnos négy éve meghalt, eltávozott tőlünk. A fiunk Nagybecskereken járt a műszaki karra, de a NATO-bombázás idején félbeszakadtak a tanulmányai, majd felvették a Budapesti Műszaki Egyetemre, és ott diplomázott. Két unokám van, egy fiú és egy kislány, Máté és Anna. Nagyon édesek. Máté most negyedik osztályos, jövőre ötödikbe indul, Anna még óvodás. Nagyon-nagyon szeretem őket. Miattuk is ingázok. Egy hónapot itthon vagyok Szajánban, egy hónapot náluk, és akkor az időmet az unokákkal tölthetem. Kettős állampolgár vagyok, de nehéz elszakadni a szülőföldtől. Öreg fát átültetni nehéz, nem lehet. Jövőre leszek nyolcvanéves. Szeretném családi körben megünnepelni, és kívánom az embertársaimnak, hogy ne adják föl, ameddig lehet. Ha már a világra jöttünk, akkor vigyük végig.

B. Varga László jelenleg egy hobbiméhészeknek szánt könyvön dolgozik. Van egy kis erdő a tulajdonában, ott vannak a méhei is. Fát ültet, méhészkedik, a mézet pedig elajándékozza, a rászorulók is kapnak belőle. Régi hobbija volt a fényképészet. Még mindig előfordul, hogy időnként felpattan a régi Tomos motorjára, néha elmegy a Tiszához, sétál egy nagyot, mert szereti a természetet. Verset is ír, ám csak a fióknak.