— Nagyon szerettem a szüleimet — mondja az idős, magabiztos hölgy —, különösen az apámat, aki egy kicsit mindig jobban szeretett, mint az öcsémet. Sajnos ő költözött el előbb az élők sorából, és én számtalan reggel úgy ébredek, hogy vele álmodtam — ilyenkor mindig valamilyen okos tanáccsal lát el. És én már ennek alapján hajlandó vagyok elhinni, hogy az eltávozott szeretteink valamilyen módon örök életre kapcsolatban maradnak velünk. Felébredve mindig csodálkozva állapítom meg, hogy álmomban pontosan tudom, hogy az apám már nem él, mégsem félek tőle. Ilyenkor nem úgy élem őt meg, mint elhunytat, hanem mint szülőt, aki egész életében igyekezett bennünket hasznos tanácsokkal ellátni.

Húszéves voltam, amikor férjhez mentem egy legényhez, aki kicsi korom óta ismert, és aki már tízéves koromban, játék közben azt mondta, ha nagyok leszünk, én leszek a felesége, és mindennap mákos tésztát főzök neki. Hogy miért éppen mákos tésztát, azt akkor tudtam meg, amikor már felnőttként hivatalosan is a családjuk része lettem. Anyósom allergiás volt a mákra, és sosem főzött semmit vele, a férjem pedig nagyon szerette. Házasságunk első két évében anyósomékkal éltünk. Nem volt köztünk harag, de meghitt családi viszony sem. A férjemmel kaptunk egy szobát. De gyakran megtörtént, hogy az anyósom ránk nyitotta az ajtót, miután már jó éjszakát kívántunk a család többi tagjának. A férjem sokat dühöngött emiatt, de nem engedtem, hogy ezt szóvá tegye. Viszont elhatároztuk, hogy igyekszünk mielőbb saját fészket rakni. Egy alkalommal, amikor az anyósom este „véletlenül” ajtót nyitott ránk, a férjem — igyekezve, hogy ne legyen nagyon sértő a hangja — azt mondta: „Anya, te még azt sem engeded, hogy csináljunk egy gyereket.” Ez volt a kegyelemdöfés. Másnap anyósom elrendelte, hogy apósom vegyen a közelükben egy telket, ahol felépíthetjük a házunkat. Így kezdtük az önálló házaséletet, és hat hónap múlva már oda vittük haza a fiunkat, habár a gyerekszoba még nem volt bebútorozva.

Még be sem töltöttem a harmincadik életévemet, amikor már mindkét fiam iskolás volt. A férjemnek szakmája van, és nagyon sokat dolgozott a munkaidő letelte után is, hogy a házunkat mielőbb olyanná varázsoljuk, amilyennek megálmodtuk. Amíg a gyerekek kicsik voltak, én a ház körüli teendőket végeztem, illetve a kislegényeket neveltem. Amikor iskolába írattuk őket, otthon feketén fodrászkodtam, mert azt tanultam. Pénzünk sosem volt sok, de igyekeztünk, hogy legalább a fiúknak megadjunk mindent, amire szükségük volt. Nem mondhatom, hogy a szüleink sokat segítettek. Időnként meghívtak bennünket ebédre, és mi igyekeztünk ezt viszonozni, hogy ne gondolják, nem vagyunk életképesek. Hála istennek, a fiúk valóban nagyon rendes emberré váltak, még kamaszkorukban sem volt velük gond. Így történhetett, hogy mire a férjem nyugdíjas lett, már semmire sem volt szükségünk. Valahogy úgy alakítottuk az életünket, hogy mindent megtettünk a maga idejében.

Még anyósomék is elismerték, hogy okosan haladtunk az életben. Éppen ezért volt nagyon furcsa, hogy a fiaink, habár jártak szórakozni, még nem alakítottak ki tartós kapcsolatot. Amikor az idősebb betöltötte a harmincadik évét, tapintatlanul megkérdeztem, egyáltalán gondolkodott-e már azon, hogy megnősüljön. Ő értetlen arckifejezéssel nézett rám, és megkérdezte: Hát mi a fenének házasodjak, hiszen sem lakásom, sem biztos állásom nincs?! Ha mindent beszerzek, akkor lesz lakodalom is. Hiába próbáltam neki megmagyarázni, hogy az életben mindig azt kell tenni, aminek éppen ideje van, mert utána már sokszor hiábavaló az igyekezet. Megkérdeztem, mikor akar apa lenni, vagy akar-e egyáltalán. Egy kicsit meghökkent, de azt mondta, van még ideje, neki az a fontos, hogy először megteremtse a feltételeket, és csak utána gondoskodik utódról. Anyával nem lehet ilyesmiről beszélni, szerinte mindig a fiataloknak van igazuk, mert ők jobban tudják, mi az éppen időszerű módi. Nem is olyan régen ismét apával álmodtam. És elmondtam neki a bánatomat. Ő szokás szerint nekem adott igazat, és megvigasztalt: „Tudod, kicsim, bele kell nyugodni, hogy a gyerekeink már nem a mi mércéink szerint mérik az élhetőséget. Ezért igyekezz minél előbb elfogadni az álláspontjukat még abban az esetben is, ha tudod, hogy nincs igazuk. Mert főleg ebből áll a szülő feladata. Elfogadni, hogy az új idők új szokásokat hoznak.”