A népi és az urbánus életfelfogás egymásnak feszülése immáron több évszázados múltra vezethető vissza. A két világ közt számos ideológiai, filozófiai, értékrendbeli eltérés tapasztalható.

A nem is olyan távoli középkorban a népesség túlnyomó többsége még közvetlenül kötődött a mezőgazdasághoz, a vidéki létforma volt a meghatározó. Az ipari forradalom rengeteg újítást vont maga után, de még sokáig a falusi romantika dominált. A jelentősebb változást a legutóbbi kor hozta meg. Még 1950-ben is a világ lakosságának mindössze alig 3 százaléka mondhatta magát városlakónak, mára ez az arány eléri az 55 százalékot. De nem biztos, hogy sokat kell filozofálni: a városi bérek magasabbak a falusi fizetéseknél, ami önmagában is azt eredményezi, hogy a lakosság a falvakból a városok felé orientálódik.

A falusi létforma előnyeinek tartják a természetközelséget, a jó levegőt. Pedig lehet, hogy ezek valójában éppen a hátrányai. A lengyel méhek gyűjtötte méz is ezt tükrözi. Az egyik legdurvábban allergén gyomnövény, a parlagfű pollenkoncentrációja például főszezonban is alacsony a városokban, miközben vidéken elképesztően magas. A növényvédőszer-maradványok ma már szintén vidéken vannak jelen nagyobb koncentrációban. Azt hihetnénk, hogy az egészséges táplálkozás feltételei jobbak a falvakban. A megdöbbentő valóság, hogy a nagyvárosokban az egészséges élelmiszereknek ma már sokkal szélesebb kínálata érhető el.

Az ember nem csak kenyérrel él, ezt régóta tudjuk. Az irodalmi művekben általában a városi elidegenedésről olvashatunk, holott a valóság egészen más. A kutatások nem erősítik meg azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy a városokban sok a magányos ember. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének 2016-ban készült felmérése szerint nem a városokban, hanem a falvakban gyakoribb a kitaszítottság érzete. A versengést és az ellenségeskedést is inkább a vidéken élők tartják jellemzőnek.

Az evolúciós pszichológiával foglalkozó kutatások szerint az ősi közösségek kicsik és elszigeteltek voltak, létszámuk 100 és 150 fő között mozoghatott. Ebből azt a hibás következtetést vonhatnánk le, hogy ma is ekkorának kellene lennie az optimális településméretnek. Tény ugyan, hogy a kutatások szerint az emberek mintegy 150 társukkal képesek közvetlen kapcsolatot fenntartani, de senki sem állítja, hogy ekkora egy ideális élettér. Tömbházakon, városrészeken belül is kialakulhatnak ilyen létszámú közösségek.

Nem csak a méz vagy a környezet tisztasága van hatással arra, hogy hol érezzük magunkat jobban. Az Eurostat egy korábbi felméréséből kiderült, hogy Magyarországon, Spanyolországban és Olaszországban a városiak boldogabbak, de például Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban a falusiak elégedettebbek az életükkel. Nem egyértelmű ugyan egy ilyen összefüggés, de úgy tűnik, minél gazdagabb egy ország, ott annál nagyobb a boldogság a vidékiek körében. Ha így van, mi még várhatunk rá, hogy (ismét) a falun élők legyenek boldogabbak…