A szálloda megszokott vendéglőjében ültük körül a számunkra fenntartott asztalt. Akkor már két éve múlott, hogy Rádi Pista, a magyar határőrtiszt Kelebiánál átszökött a határon.
Az asztalfőn a köpcös, tehetős újvidéki polgár ült, mellette a lánya, s amellett a sudártermetű barátnője. å le sem vette a szemét a daliás proletárivadékról, a pesti srácról. Az meg keresztbe rakta tiszticsizmás lábát, előtte egy pohár ürmös. Nem, nem volt nagyivó, mértékletes volt ebben, mint a dohányzásban. S a két lány rajongva hallgatta meséjét. A félig szerb társaságban, mert ott volt még koloncnak a nagybácsi is. Szóval értettek magyarul.
És ekkor, mint különben mindig, odasétált hegedűjével a cigányprímás. Megpengette a húrokat, aztán ráborult a szárazfára, s kedvenc nótánkat - Thomka Gáboré volt az igazán - fölsiratta:
Méregetem az út hosszát,
Nem is jössz el te énhozzám,
Hiába is várlak...
Rádi Pista nyelt egy nagyot, és szokása ellenére egyhajtásra kiitta a karlócai ürmöst a pohárból.
Bizonyára hazagondolt, arra a lányra. Mert egyik újságcikkének mottója ekként íródott: ,,Szívem minden melegével annak a határszéli lánynak küldöm, akit szeretek, és aki ma Magyarországon börtönben van.
*
A Rákosi-diktatúra elől sokan Jugoszláviát választották, öregek és fiatalok menedékül. Át az elaknásított, szögesdrótos határon. Volt, akinek sikerült, de - mint Rádi Pista írta egyik cikkében - a Horváth testvéreknek nem. Lekaszálták őket a golyószórós határőrök. És voltak szinte regénybe illő menekülések is, mint az Udvar-Főherceglak lezárt határátjárónál. Ott a pécsi, Budapestről kirendelt, rendőrtisztté avatott volt szakszervezeti mozgalmár robogott át a határon. Megneszelte, hogy az ÁVO, valami miatt le akar vele számolni. Szekérre ült, a lovak közé csapott, át a határon, a határőrök, ávósok nagy riadalmára. 1948-at írtak a naptárak, s akkor még tán nem volt annyira elaknásítva a határsáv, vagy a menekülő úgy vélekedett, hogy egy élete, egy halála, de elmenekül Rákosiéktól.
Nem tudom, írtak-e erről az újságok, de meglehet, hogy a horvát újságok leírták a szenzációs menekülést.
A nagy hír a magyar határőrtiszt, Rádi Pista barátunk átmenekülése volt. Mint a fentiekben jeleztem, hogy Kelebiánál tiszti egyenruhájában menekült el. Határőrtisztként tisztában lehetett az aknamezővel akkor, 1951-ben. Bizonyára gólyalépésekben sikerült kikerülnie az aknákat.
Erről ekként mesélt:
- Tudjátok, jócskán összezördültem az orosz tanácsadó tiszttel. Össze is akaszkodtunk. A lányt védtem tőle. Tudhattam, hogy nagy bajba kerültem, lefokoznak, visznek Recskre, de előbb az Andrássy út 60-ba... Kimentem egységemhez a határra, mintha mi sem történt volna, elindultam a szemrevételezést mímelve a kelebiai határra. Onnan aztán gyorsan át, Jugóba. És hát nyomban belefutottam az ottani határőrökbe, egyikük máris kibiztosította fegyverét, le akart lőni. Mert elfelejtettem megadásra fölemelni a kezem. Ezt gyorsan megtettem, vittek aztán az őrsre, és onnan a felsőbb szervekhez, és - most itt vagyok veletek.
*
Sokat voltunk vele együtt Gábor barátommal, akit akkorra lefokoztak az Ifjúság című lap éléről. (De ez másik történet lehetne, megérne ez is egy misét.) Szóval Pista barátunk menő lett, az Udba lakást bérelt neki a régi Limanon, pénzzel is szépen ellátták. Gyakran napokra eltűnt. Visszatérve elmondta, hogy a magyar menekültek Venacon gyűltek össze - ő lett az elnökük -, ahol ,,fejtágítás”-ban volt részük, meg diverzációs kiképzésben részesültek. Arra jól emlékszem, hogy amikor Pista pénz híján volt, valakivel üzenetet küldött ,,följebbvalói”-nak, s a küldönc borítékban hozta a szürke ezreseket.
Ott, azon a muzsikus estén ezekből adott egyet a prímásnak.
*
El kell mondani, hogy a ,,magyar tiszt közkedvelt volt a régimódi családok körében, az úri lányok, de a szülők, levitézlett nagybácsik is szívesen fogadták. Ugrattuk is gúnyolódva Gabival, hogy te vagy az újvidéki lányok Jávor Pálja. A volt pesti proletárgyerek, akiből a Rákosi-rendszer tisztet nevelt, hát... termetével, keskeny bajuszával, vetekedhetett a bonviván magyar színésszel.
S hát az a lány! Aki csöndesen szerelmével rajongta körül. Ám Pista nem hitegette, de végtelenül kedves volt hozzá. Egyszer, amikor a lány lázasan feküdt a családi házban, ott ült mellette, őszinte részvéttel simogatta kezét. De szíve melegével akkor is és mégis arra a magyar lányra gondolt, akit tán miatta börtönöztek be.
*
Múltak az évek. Már-már nem volt szükség Rádi Pistára és a többi menekültre. A limani lakásbérletet föl kellett mondani, odaköltözött Thomka Gábor egyszobásába, az egyik vaságyra. És még lejjebb csúszott. Ennek egyik oka az volt, hogy menekülni akart a titói szocializmusból. Elfogták, visszatoloncolták, és Zentára ,,száműzték, ahol valami küldöncként kapta fizetését.
Ott találkoztam vele utoljára. A Royal vendéglő felé tolta kerékpárját, ebédre ment. Én akkor riportügyben jártam a Tisza menti városban. Együtt költöttük el a babfőzeléket - az volt a legolcsóbb -, s csak annyit mondott:
- Kisöcsém, alighanem utoljára látjuk egymást.
Erre elszorult a torkom, mert valóban megszerettem, annak ellenére, hogy sokan azt mondták: messziről jött ember azt mond, amit akar.
És valóban eltűnt, jó időre híre veszett, sikerült Nyugatra szöknie az Udbától.

*
Azzal a lánnyal gyakran összefutottam - sose ment férjhez -, s mindig föltette a kérdést:
- Mit tudsz Rádi Pistáról? Tudod-e, hol van?
Nemleges volt a válaszom, de valami rémlett, mert Thomka Gábor - akkor már teljesen magába vonulva - tudott valamit. Bizonyos rejtett hírforrások birtokában. Csak annyit mondott:
- Ausztriában van, valami gróféknál.
A lánnyal ismét találkoztam, újfent fölkérdezett. És akkor Gabi barátomnak a halála előtt, ott a szatelliti ,,proletárlakás”-ban ismét föltettem a kérdést neki:
- Mit tudsz Rádi Pistáról?
Nagybetegen intett, hogy tán más ne hallja, azt nyögte ki:
- Valaki jelentette nekem, hogy... hát 1956-ban hazament. Az oroszok ellen harcolni.
- És?
- Ez Dunántúlon volt, a végszóra érkezett, és harcolt a szovjetek ellen. Lelőtték! Tán így igaz, de - legyintett a haláltusával vergődő barátom.
Rádi Pista legenda volt annak idején, de aztán ez elhalványult. Hogy valóban harcolt-e, nem tudom. A pesti srác, ahogyan írta: ,,Hazámhoz hű maradok, amely belőlem, az éhes proletárból tisztet nevelt, de nem maradok hű olyan kormányhoz és párthoz, amely eladta függetlenségét, népét és ifjúságát az idegen hódítónak.
Ha valóban harcolt és a dicső harcban vesztette életét, dicsőség neki, béke poraira!