Ringatózott az ima ritmusa a templomban — bár fél évszázadnyi időre tekintünk vissza. Fohászkodott a kisoroszi emberfia, mert akkor is az Úr kegyelmét kívánta, hogy éberen a vártán, a bánáti rónaság aratásillatú idejében tartsa meg a falu népét békében és egységben.

A minap nagyinkó aranyszélű, egy évszázadnál is öregebb imádságos könyvében ráakadtam a búcsú napján mondott rózsafüzér bevezető imájára. Nagyinkó zöld tintával írta, s a betűi formálásában eltűnt reszkető kezének nyoma. Újraéledt bennem az én fehér kontyos, fekete kötényes és tejillatú nagyinkóm, ahogyan morzsolja a szentolvasót, és hangos szóval esedezik a sokszor malomkövet gördítő helybeli népért.

A bevezető ima utolsó strófája különösen megmaradt bennem:

S valóban, Kisoroszt, a szülőfalumat — különösen a búcsú napján — mindig úgy látom, mintha mező közepén helyezkedne el, ahová száz meg száz út vezet a világ minden tájáról. Azon az úton az apostolok mintájára az idegenbe szakadtak hazatérnek. Jönnek és jönnek, zsúfolásig megtelik az út. Mindenki a „drága trónushoz” tart, mely lehet akár a templom, a temető, az Oláj utca vagy a régi családi ház. Évről évre, búcsúkor hazatérve, megélem, hogy a falu az életem forrása lett, s a családi ősök: a Gazsók, a Berták és a Nyáriak sóhaja, az olajos földhöz és a cséplőgéphez való ragaszkodása alapozta meg keresztény hitemet, magyarságomat.

A zöld mező közepén áll a falum a végtelen időktől a mindenért megküzdő jövőig. Értünk nyílt ki a szentolvasó rózsája, hogy bátorítson mindenkit, még ma is, a stációkat megjáró időben.

Ilyenkor Szent Péter és Pál simítanak egyet a fehér, göndör szakállukon, és kis angyalkákat küldenek közénk a búcsúi öröm beteljesedésére.