Nagyon könnyen tudunk párhuzamot vonni a Fekete tükör disztópikus jövőképei és a mai társadalom aktuális trendjei között. Egy ideje már érezhető, hogy a technológiai fejlődésünk ütemével alkalmazkodóképességünk aligha tudja tartani a lépést. Utólag reagálunk a változásokra, hozunk törvényeket az MI rohamosan fejlődő képességeit látva, ahelyett, hogy megelőznénk a bajt.

A sorozat már túl van hat évadon, és szinte minden része betalált. Minden egyes epizód különálló történetet dolgoz fel, melyek (az easter eggeket leszámítva) csupán annyiban kapcsolódnak egymáshoz, hogy a legtöbb részben központi szerepet tölt be a technológia felelőtlen felhasználása és ennek hatása az emberi életre. Ha átgondoljuk, hogy van-e bármi, ami már valóra vált ezek közül a „jóslatok” közül, akkor rá kell jönnünk, hogy sajnos van, nem is kevés. Az epizódbéli disztópiák számos olyan technológiai víziót mutatnak be, amelyek mára valósággá váltak, vagy azzá vál(hat)nak a közeljövőben. A mesterséges intelligencia, virtuális valóság, kiterjesztett valóság, biometrikus azonosítás, cybersecurity, online zsarolás, szociális vagy társadalmi kreditrendszer és a közösségi média mind-mind olyan területek, amelyek olyan mértékben befolyásolják az életünket, hogy már megkerülhetetlenek, vagy pedig itt vannak a küszöbön, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyünk róluk tudomást.

A sorozat minden egyes része figyelemre méltó — az első évad első részét kivéve, azzal nagyon mélyről kezdenek. Aki látta, tudja, miért nem ajánlom, aki nem látta, nyugodtan ugorja át, ha nem akarja elvenni a saját kedvét a folytatástól. Minden évad minden részén sajnos nem tudunk végigmenni, pedig mindegyik megérne egy-egy cikket (van, amelyik már kapott is, mint a járőröző robotkutyák), így nagy vonalakban csak azokon futunk át, amelyek technológiai fejlettség szempontjából itt vannak a nyakunkon.

Már az első évad második epizódjában egy olyan disztópikus világot láthatunk, ahol az emberek biciklizéssel termelnek energiát, melyet aztán mindenféle digitális termékre válthatnak. A főhősünk megkérdőjelezi ezt a rendszert, és kitörési lehetőséget keres a mókuskerékből. Az epizód bemutatja, milyen lenne az élet, ha minden tevékenységünket és teljesítményünket mérnék, jutalmaznák. Ez a jövőkép sajnos nem teljesen irreális, ha megnézzük a fitneszkarkötők, okosórák és a gamifikáció növekvő népszerűségét — az utóbbi egy játékosan ösztönző, motiváló rendszer. Amerikában már most kaphatnak biztosítási kedvezményeket, akik többet sportolnak, nem dohányoznak. Már csak idő kérdése, hogy mikor fogják bevezetni ennek az ellenkezőjét is, vagyis ha valaki nem sportol, és a vásárlási előzményei alapján sok egészségtelen ételt eszik, annak növelik a biztosítása összegét.

A következő rész egy olyan világot mutat be, ahol az emberek szemimplantátumot viselnek, mely lehetővé teszi számukra, hogy visszajátsszák és megosszák az életük minden egyes részletét. Pillanatok alatt eldöntve, mikor kinek volt igaza, mikor ki mit mondott, valóban ott volt-e az illető, ahol, és amikor mondta. Ha nem számolunk az okostelefonunkkal, mely már most is mindig karnyújtásnyira van, fülel, ha a nevén szólítjuk, megkérdezi, miben segíthet, és csak egy hajszálnyi változtatásra volna szüksége, hogy mindent rögzítsen is, már akkor is léteznek olyan technológiák, amelyek képesek rögzíteni és visszajátszani bizonyos emlékeket, így ez az epizód is nagyon valósághű jövőképet fest. Gondoljunk csak a Neuralinkre, az agyba ültethető csipre, mely sikeresen túl van az első emberi tesztelésen. Ez a technológia tehát a közeljövőben lehetőséget kínál a hasonló helyzetek létrehozására.

A második évad egy olyan epizóddal indít, amelyben egy nő elveszíti a szerelmét, majd egy új technológia segítségével — a párjával folytatott online kommunikációja és a közösségi profiljai alapján — elkészítik neki a virtuális változatát, akivel online beszélgethet. A történet tovább bonyolódik, amikor ezt a gépi tudatot feltöltik a géptestbe, de ebbe most ne menjünk bele. Viszont az IGN cikke szerint az Amazon Alexa a tárolt hangminták alapján képes lesz utánozni elhunyt hozzátartozóinkat. De ha biztosra szeretnénk menni, Dél-Koreában a múlt év óta bárkinek van erre lehetősége. Videók és hangfelvételek alapján létrehoznak egy digitális avatart, melynek gesztusai, arckifejezései és a hangja is megegyezik a mintaként szolgáló emberével. Ez az avatar a beszédfelismerésnek és a természetes nyelvi feldolgozásnak köszönhetően kommunikálni is tud az élőkkel, így a DeepBrain AI cég ígéretei szerint valóban úgy érezhetnénk, mintha az elhunyt személlyel beszélgetnénk. A digitális avatar létrehozása azt igényli, hogy a résztvevő egy 7 órás interjún vegyen részt, melynek költségét 12 000 és 24 000 dollár közé becsülik.

A harmadik évad első része, a Nosedive, az egyik kedvencem. Már csak azért is tökéletes rész, mert egy már létező jelenséget túloz el egy picit úgy, hogy nem a távoli jövőben játszódik. Egy olyan társadalomról szól, ahol az emberek minden interakcióját pontozzák, és az élet minden területén fontos, hogy magas pontszámot érjenek el. A társadalom az értékelés alapján rangsorolja az embereket, és ez határozza meg a hozzáférésüket a különféle szolgáltatásokhoz és lehetőségekhez. Minden egyes tizednyi emelkedésért meg kell szenvedni, és még arra is figyelnie kell, hogy kikkel mutatkozik az ember.

A társadalmi kreditrendszer egy már létező dolog, és Kínában pontosan úgy működik, mint a filmben. Ha egy olyan emberrel szeretnénk beszélni telefonon, akinek alacsony a pontszáma, a rendszer előre figyelmeztet, hogy az a mi értékelésünket is csökkenteni fogja. Ha pedig alacsony a pontszámunk, nem utazhatunk, nem bérelhetünk autót, nem kapunk rendes munkát. A Nosedive egy kritika, mely rámutat arra, hogy a média és a virtuális világ milyen mértékben van hatással az emberek életére, és arra is rávilágít, hogy az ilyen típusú értékelési rendszerek hogyan alakíthatják át az emberi kapcsolatokat, befolyásolva az ember boldogságát.

A Fekete tükör nemcsak egy sci-fi a sok közül, hanem valamilyen szinten társadalomkritika is, mely arra ösztönöz bennünket, hogy elgondolkodjunk a saját viselkedésünkön és a minket körülvevő világon. Ne várjunk minden rész végén a happy endre, mert nem lesz. Az ember nem tudja eldönteni, hogy élvezze-e, amit néz, vagy kezdjen el félni. Észre sem vesszük, ahogy a sorozatban bemutatott sötét forgatókönyvek szép lassan valósággá válnak. Olyan lassan, szinte észrevétlenül, hogy még éppen hozzá tudjunk szokni, mert ha gyorsan történne, akkor mindenki kapcsolna, hogy valami nincs rendjén körülöttünk. A sorozat révén feltárhatjuk a technológiai függőségünk veszélyeit, a virtuális valóság illúzióját és a közösségi média árnyoldalait is. A szereplők küzdenek a magányossággal, az identitáskereséssel, a valóság és fikció közötti határvonal elmosódásával.

A Fekete tükör nem ad egyértelmű válaszokat, inkább elgondolkodtató kérdéseket vet fel, melyekre nekünk kellene megtalálnunk a válaszokat, és ösztönöz bennünket, hogy jobban figyeljük a körülöttünk történő változásokat és a technológiának az életünkre gyakorolt hatását. A sorozat nem csupán szórakozás, hanem figyelmeztetés, ébresztő, sőt vészharang is, mely arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk a jövőn és azon, hogy mit tehetnénk egy jobb, emberibb világ megteremtéséért.