* Hogyan lehetne meghatározni a magyar filmek esszenciáját, mitől különböznek a magyar filmek a világ más részein létrehozott alkotásoktól? Röviden megfogalmazva mitől magyar egy film? Feltételezem, hogy maga a befogadó közönség is részben más, és máshogyan tekint a filmvászonra kerülő történetekre és témákra.

— Ördögien bonyolult felvetés. Már a kérdés is jelzi, hogy ebben az esetben nem pusztán a filmekről, hanem a befogadókról is érdemes gondolkodnunk. A sikerlista — nézőszám, bevétel — talán jobb közelítés lenne, itt viszont azonnal felmerül, hogy ezek az adatok csupán számszerűségek, nem fedik fel, hogy a számok mögött mekkora marketing vagy egyenesen propaganda áll, azt pedig végképp nem képesek megmutatni, hogy a siker mihez képest siker. Mert a filmek egy bizonyos időszakban mutatkoznak meg a vásznon — más filmekkel versenyben. A számadatokból az sem derül ki, hogy egy film bemutatásakor milyen volt a közhangulat, mik voltak az aktuális szellemi-művészeti divatok, összekapcsolódott-e a nézőkben a film valamilyen forró gondolattal, hype-pal. Ez utóbbi mostanság azért is fontos kérdés, mert amíg a globalizált, digitalizált világban a különféle eszmék, nézetek, hisztik őrületes sebességgel terjednek, a film maga ehhez képest végtelenül lassan reagál a történésekre. Minimum két-három év, amíg egy ötlet filmként eljut a mozikba. Majd a mesterséges intelligencia megoldja. Még jobb, ha a nézőket is lecserélik MI-nézőkre. Persze az is lehet, hogy a magyarságesszenciát másként mérjük. Például azzal, hogy mely filmek őrződnek meg egészben vagy részleteikben a magyar nézők emlékezetében — akár generációkon átívelve. Tudom, hogy ez nem tudományos meghatározás, de egynek talán megteszi. Szóval itt van az időtényező. A magyar filmek jellegzetességei is változtak az idővel. A hangosfilm megjelenését (1931) követő három-négy évtizedre jellemző volt az erős forgatókönyv. Ha úgy tetszik, a Hyppolit, a lakáj és a Meseautó modellje sikeresen működött. A magyar filmek tele voltak verbális gegekkel és humorral. Ez azzal is magyarázható, hogy a két világháború közötti magyar kabaré kiemelkedő szerzői többnyire filmírók is voltak. A ’70-es évekig a magyar film kedvelte az adaptációkat, bár ezzel nem állt egyedül a világon. Nagyon karakteres volt a betétdalok — olykor főcímdalok — alkalmazása. Noha a magyar filmművészetben nem váltak dominánssá a zenés műfajok, már a kezdetektől fogva jellemző volt olyan dalok beépítése, amelyek a filmektől függetlenül is járták a maguk útját — kottában, lemezen, a rádióban stb. A legsikeresebb dalokat a suszterinasok fütyülték, és ott voltak a bárzongoristák repertoárjában is. És ez még a személyi kultusz idején sem szakadt meg, gondoljunk a propaganda máza alól kikacsintó operett, az Állami áruház sikerére és hosszú utóéletére. A történetek nem kevésbé izgalmasak. A magyar közönség általában azokat a sztorikat érezte kedvesnek, amelyekben a kisember győzedelmeskedik (Ludas Matyi vagy Pelikán József). A két világháború közötti időszakban a játékfilmek jellegzetes figurái voltak az arisztokraták, de az igazi győzelmet a polgárok aratták. A magyar filmnek sokáig volt meghatározó karaktere a szabályt vagy akár törvényt sértő hős, aki kezébe veszi az ügyek intézését. A tizedes meg a többiek, a Hattyúdal hősei, a ’60-as évek szatíráinak karakterei nem igazán törvénytisztelő figurák. Valamiért mégis ők lettek a legnépszerűbbek a honi mozikban. Vagy itt van a ’80-as évekből a Dögkeselyű, melynek főhőse már egyenesen elszánt bosszúálló. Valószínűleg nem véletlen az sem, hogy a mai napig népszerűek Ötvös Csöpi történetei, noha személyében egy olyan rendőrt tisztelhetünk, aki áthágja a szabályokat, a hivatal előírásait azért, hogy súlyos bűncselekmények végére járhasson. Valószínűleg pontosabb lenne mindezen történeteket „csibésztörténetként” felcímkézni. Érdekes, hogy ehhez képest a betyártörténetek nem váltak annyira népszerűvé. A „csibész” azonban mélyen beágyazódott, hiszen a Valami Amerika vagy az Üvegtigris is kötődik a csibészségekhez, Tímár Péter vagy Koltai Róbert filmjeihez hasonlóan. Azt viszont joggal kérdezheti bárki, hogy mi a helyzet a művészfilmekkel vagy a rétegfilmekkel. Főleg azért, mert a rétegfilmek, főleg a fesztiválfilmek, más pályákon közlekednek, és egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazokat a nézőket szólítják meg, mint a populáris filmek. Az ötödik pecsét, a Szerelem vagy a Mephisto például nagyon is ott van a magyar film egyik jellegzetes vonulatában. Nem feltétlenül azért, mert adaptációk, hanem azért, mert erőteljes és megélhető/megszenvedhető morális dilemmákat vetnek fel. Azt hiszem, a magyar filmeknek, a mi filmjeinknek a legfőbb jellegzetessége éppen abban van, hogy magunkra tudjuk vonatkoztatni őket.

Fotó: MTI

* A rendszerváltás vagy rendszerváltoztatás ön szerint milyen hatással volt a magyar filmiparra. Inkább pozitív vagy negatív oldalra dől a mérleg?

— Hogy merre billen a mérleg, nem tudom, mert ehhez meg kellene mondani, melyik film hány kiló. Ráadásul ketté kell választanunk a filmipart és a filmművészetet. A hatalom-újraosztás évében, 1990-ben a filmipar nem volt túl fényes helyzetben. Természetesen voltak bérmunkák, és a magyar filmek gyártását is meg tudták oldani, de Magyarország nem emelkedett ki igazán a térség hasonló szolgáltatói közül. Az elmúlt harmad évszázad alatt a mérleg látványosan a pozitív oldal felé billent. Ma Európában a nemzetközi produkciók kivitelezésében csak London előz meg bennünket. A magyar filmeket mint alkotásokat illetően bonyolultabb a helyzet. Ha csak a játékfilmeket nézzük, a változások előtt — a ’70-es évek közepétől — négy játékfilmstúdió működött. Előre meghatározták, hogy a stúdiók mennyi közpénzből gazdálkodhatnak, és hogy ebből évente hány mozifilmet kell készíteniük. A stúdió munkatársai rendezők, forgatókönyvírók, dramaturgok voltak. Ők vitatták és tervezték meg, milyen forgatókönyvből kik készítsenek filmet az elkövetkező években. Aztán 1990 ősze és 1991 tavasza között hosszú tárgyalások eredményeként megszületett a Magyar Mozgókép Alapítvány. Kialakult a pályázati rendszer. Volt olyan esztendő, amikor csaknem harminc játékfilm készült. Ezek egy része nem vagy alig jutott el a mozikba. A filmek megítélése bonyolultabb kérdés. Az is, hogy az új rendszer mennyiben segítette a fiatal filmesek pályáját. Az alapítvány, mely addigra már közalapítvánnyá alakult, 2012-ben dicstelen körülmények között megszűnt. Aztán jött Andy Vajna és a Magyar Nemzeti Filmalap. Andy Vajna nagyon sokat tett a magyar filmipar fellendítéséért, és egyebek között ennek köszönhető, hogy a magyar filmipar jeles helyet ért el a nemzetközi produkciók piacán. Nem mellékesen a játékfilmek is kimozdultak addigi — valamelyest méltatlan — helyzetükből. Fesztiváldíjak és a populáris filmek nézőszáma jelezte ezt a folyamatot. Ezzel együtt azonban elindult a markáns centralizáció is. A magyar filmek támogatása „egyablakos” rendszerré alakult át. Andy Vajna halála után megszületett a Nemzeti Filmintézet, mely Káel Csaba kormánybiztos felügyelete alatt működik, és a mozifilmek mellett már televíziós filmek gyártását is finanszírozza. A kialakult rendszer hátránya, hogy — stúdiók nem lévén — a producerek egyedi módon pályáznak, hosszabb távra nehéz tervezniük. Ráadásul az erős centralizáltság folytán verseny nem igazán tud kialakulni. Kicsi a piac. Csak az alacsony költségvetésű művészfilmeknek van esélyük a megtérülésre a nemzetközi piacon — ha sikerül nagyon rangos fesztiváldíjakat elhozniuk.