home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Zentáról vissza Zentára — avagy Judit nyeregben
Szerda Zsófi
2018.05.12.
LXXIII. évf. 19. szám
Zentáról vissza Zentára — avagy Judit nyeregben

​​​​​​​Verebes Judit az Újvidéki Művészeti Akadémia friss, ropogós, pirospozsgás, üde, most végzett színésze, aki máris társulati tag, mégpedig Zentán.

A városban, ahol az egyetem előtt élt, ahol általános és középiskolába járt, ahol írni-olvasni tanult, s ahol először állt színpadra. Szilágyi Áronnal együtt ő is a Zentai Magyar Kamaraszínház új tagja, s máris gőzerővel próbál, vág függönyökbe kis kockákat, valamint pódiumműsorozik. Talán csak egyvalami miatt lehet egy picit szomorú: hogy a zentai színházban nincsenek lovak. Ne aggódj, Judit! Lehet, hogy egyszer még lesznek! Ki tudja?


A szerző felvételei

— Érdekes, hogy amatőr színészként elérsz egy szintet, elkezdenek a barátaidon kívül mások is ismerni (és egy kicsit el is ismerni), tudatosodik benned, hogy ezzel akarsz foglalkozni, rá is lépsz erre az amatőrt a profi felé vezető útra, melyen olyan mélyrepülések várnak, amelyekkel nem is számoltál. És olyasmit is felfedezel, amit nem feltétlenül vallottál volna be korábban magadnak.

* De ez jó, nem?

— Igen. Vagyis néha jó, néha rossz. Minden profinak meg kellene őriznie az amatőr lelkületet magában. Azt a szeretetet, amely annak idején erre a pályára vitte. A színház szeretetét. Nem szabad engedni, hogy amikor már diploma van a kezünkben, kötelességként kezdjük el kezelni a színjátszást, rutinná változtassuk. Én még nagyon a pályám elején járok, viszont törekszem rá, hogy megtartsam magamban ezt a lelkesedést. László Sándor tanár úr mondta mindig, hogy meg kell találni magunkban azt a bizonyos indítógombot, amely még akkor is beindít, amikor vasárnap este — próba helyett — inkább otthon ülnél a kényelmes foteledben.


* Neked megvan ez a gombod?

— Most úgy érzem, igen. Ám jelen pillanatban nincs rá szükségem. Jól érzem magam. Hálás szerepeim vannak, és minden előadás előtt elkap a hév. Amikor hallom, hogy érkeznek a nézők, ott duruzsolnak a székekben, már lángolok, s alig várom, hogy színpadra lépjek. Magam miatt is fontosnak tartom, hogy minden alakításba beletegyek valamit, amit az emberek haza tudnak vinni.

* Művész szülők gyermekeként elég későn döntötted el, hogy a színház a te irányod...

— Gyerekkoromban én is váltogattam, mi szeretnék éppen lenni, ha nagy leszek. Orvosként láttam magam, majd angol vagy magyar szakos tanárként, és sokáig zsoké is akartam lenni. Egyébként ez utóbbit még mindig el tudnám képzelni, viszont nem tudok vele eleget foglalkozni. Ha kiskoromban azt mondták, ebből a lányból színész lesz, azért különösen haragudtam. A gimiben társadalmi szakra iratkoztam, ez azonban egy tengő-lengő időszak volt, nem arról szólt, hogy a jövőmről döntsek, csak a jelen számított. Viszont akkor játszottam először színházban. Annak idején aktívan fuvoláztam és zongoráztam, ezért behívtak engem és a fuvolámat a színházba. Bementünk. Máriás Endre rendezte Az éjjel menyasszonya című előadást, melyben egy angyalkát játszottam. Jöttem-mentem, fuvoláztam. És jöttek a dolgok maguktól. A kis herceg, majd Antigoné (Mácsai Endre rendezésében), egy egészen más világgal, mely tetszett. A karvezetőt alakítottam, rengeteget mozogtunk, izomlázzal mentem haza. Aztán következett A padlás és a Valahol Európában...

* Igen, ezek jelentős produkciók voltak, emlékszem is rájuk.

— Bizony, és a csapat sok tagot számlált. Azért volt jó ez az időszak, mert rávilágított arra, hogy talán ezzel kellene foglalkoznom. A padlásban mellékszereplő voltam, mégis akkor kaptam meg a Tanyaszínház-díjat, s amatőrként végig ott voltam Kavillón.

* Most pedig hoppá, itt vagy ismét a Zentai Magyar Kamaraszínházban, immár társulati tagként, Mezei Kingával dolgoztok, és hazaköltöztél, vissza Zentára.

— Új fejezet ez az életemben. Egy „mini” újrakezdés. Öt év után hazaköltöztem. De panaszra nincs okom, hiszen nincs a fejem fölött akkora regula, hogy görcsölnöm kellene. A zentai közeg más, mint a vibráló újvidéki, én azonban itt vagyok itthon, és egy kicsit lokálpatrióta is vagyok. Dolgozni jöttem haza, ráadásul abba a színházba, ahonnan elindultam. Ez jó. Ismernek, és (remélem) szeretnek is az emberek, én pedig viszonylag régóta ismerem a társulatot, tetszik az itteni hangulat. Nem érzem magam idegennek. Semmilyen görcs nem volt bennem, amikor ide jöttem. Még nem telt el egy év sem, de már most sokat dolgozom, és szerintem ez jó, hiszen tudjuk: a színész akkor boldog, ha dolgozik.

* S a munkád színes, tarka, soha nem unalmas. Te a próbákat, a kísérletezést szereted jobban, vagy a bemutató utáni játszásokat, amikor figyelheted, hogyan alakul a karaktered estéről estére?

— Attól függ, hogy milyen jellegű a próbafolyamat. Az előző előadás próbái alatt például nagyon összerázódott a csapat (Crnkovity Gabriella rendezte Az égig érő fa című gyermekdarabot), azt nagyon élveztem. Team buildingre emlékeztető próbákat tartottunk. Akinek nem volt jelenete, az a hátsó függönybe vagdosott kisollóval pici négyzeteket, közben pedig persze beszélgettünk. Az ilyesmi nagyon összerázza a csapatot. Nekem még ki kell tapasztalnom, mit szeretek jobban, de az biztos, hogy imádok játszani. Végül is ezért akartam színész lenni. Lehet, hogy akkor ez a válaszom? Nem tudom.

* Klasszikus, szöveges, elvont, mozgásos, táncos, abszurd, absztrakt, énekes… Sok a forma és a stílus. Van kedvenc?  

— Amit eddig csináltam, abban mind nagyon megtaláltam magam, viszont a negyedéves vizsgadarabunk, a Godot-ra várva különleges helyet foglal el a szívemben. Rájöttem, hogy nekem ez az abszurd nagyon bejön. Már amikor a szöveget olvastuk, végignevettem a próbát. Jó, egyébként is hajlamos vagyok olyasmin röhögni, amin más nem, de a darab abszurditása nagyon tetszett, úgyhogy szívesen játszanék még abszurdot.

* Szereted, ha szerepálomról kérdeznek?

— Amikor a Chicago című filmbe voltam szerelmes, akkor Velma Kelly akartam lenni. Sok korszakon átmentem. Egyszer ez a jó, máskor az. Egyszer romantikus karaktert, máskor csak a gonoszokat akartam játszani. Most meg itt van ez az abszurd. Jelenleg próbálom kinyitni a szemellenzőm minden irányba. A pályám elején korai volna kijelenteni, hogy valamihez nincs kedvem. Mozogni is nagyon szeretek, valamint az olyan dolgokat, ahol keverednek a stílusok. A finom átívelésű színház, az emberi történetek érdekelnek. A lényeg, hogy ha közömbösen jönnek ki a nézők az előadásról, akkor valamit nem jól csinálunk.

* Mit hozol magaddal az akadémiáról? Mi az, ami azelőtt nem volt, most pedig már van?

— Nagyon sok minden. Úgy érzem, rengeteget változtam az egyetem alatt. Sokkal megfontoltabb vagyok, kétszer is meggondolok mindent, mielőtt kinyitnám a számat. Nehéz volt a megfelelési kényszert legyűrnöm, illetve rádöbbennem, hogy bennem van egy ilyen érzés. Rávilágítottak, hogy meg kell találnom magamban a választ arra a kérdésre, hogy mit miért csinálok, s azt is meg kell értenem, hogy a munkának nem szabad átcsúsznia a magánéletbe.

* A színházon kívül egy másik „pódiumon” is szerepelsz, hiszen édesanyáddal, Krnács Erikával, az én édesapámmal, valamint Zsoldos Ervinnel nemrég József Attila-estet, pódiumműsort tartottatok.

— Nagyon örültem, hogy bevettek a csapatba, mert szeretem a pódiumműsorokat. Ez annyira más, mint a színház. Nincsenek eszközeid, nincs hova bújni, nincs negyedik fal, minden rezdülésed látják, s te is az övékét. Nem bújsz mozdulatok, kosztüm mögé, hanem a magad valójában állsz ki az emberek elé. S az a jó, hogy sikerült olyan verseket találni, amelyek jól hangzanak a számból. Mert hiába szeretek én egy szöveget nagyon, ha az nem nekem való. Jót dolgoztunk együtt. Nekik nagyobb rutinjuk van ebben a műfajban, mint nekem, én pedig színészi oldalról próbáltam tanácsokat adni nekik. Sokat adtunk, sokat kaptunk. Egyébként voltak versek, melyekkel meg kellett küzdenem, például a Judit című, mely sajnos egy szomorú költemény, viszont remélem, hogy a küzdelem győztese én vagyok.

* Az biztos. Nem lettél zsoké, hanem színész, ám létezik lovas színház is, ahol a kettő egyszerre van jelen.

— Amikor megtudtam, hogy ilyen színház is működik, azt mondtam: Úristen, ez az én szakmám! Lovaglás is, és színház is, tökéletes! Élőben még nem láttam, csak Gyöngyössy Tamás mesélt róla, aki tanárunk volt Budapesten. Azért ez nem annyira könnyű. Szakszerű oktatás kell hozzá, és már maga a lovaglás is nagy fizikai megterhelés. De nem mondom, hogy nem álmodtam már azt, hogy lóháton bevágtatok a színre, és minden szem felém fordul.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..