Hogy miként éljük mindennapjainkat, milyen tárgyakkal vesszük körül magunkat, meghatározza egyéniségünket. Azok az eszközök, amelyeket nap mint nap kézbe veszünk, annak a helynek a berendezése, amelyet otthonunknak tekintünk, és azok a tárgyak is, amelyekkel szépérzékünket tápláljuk, mind kódoltak. A művész üzenetét hordozzák magukban. Azt a gondolatot, amelyet az alkotó mélyen, a felszín alatt bújtat meg, hogy a tárgy használója az első benyomás után még sokáig ízlelgesse a világot, amelyet vonalak és dimenziók mátrixába rejt.

Az alkalmazott művészetnek igen fontos szerepe van. Különösen igaz ez korunk társadalmára, amelynek tömeges információ- és impulzusáradatában egyáltalán nem mindegy, hogy ez a dömping milyen minőségben történik. Nem véletlen hát, hogy a tárlatnak otthont adó intézmény igazgatója, Nela Tonković művészettörténész is éppen a műalkotások színvonalát emelte ki.

Egyebek mellett erről beszélt a kiállítást megnyitó fiatal topolyai grafikusművész, Mentus Hella is. A formatervezés felelősségére hívta fel a figyelmet, amikor a szárnyaló művészet és az — első benyomásra talán hidegnek tűnő — ipar összefonódásáról beszélt. A kettő szimbiózisa az, amelybe lépten-nyomon belebotlunk, éppen ezért nagyon fontos, hogy a koncepció megfogalmazása a lehető legletisztultabb, legegyszerűbb és legérthetőbb legyen. Az iparművészet feladata, hogy neveljen, kortól és bármilyen hovatartozástól függetlenül. Ennek alapfeltétele a befogadás, vagyis olyan eszközök megtervezése, amelyek első pillantásra, tapintásra jó benyomást tesznek használójukra. Az alkotót a célcsoport meghatározása segíti ebben. A sikere viszont abban rejlik, hogy mennyire tud ráérezni arra, milyennek kell lennie az adott terméknek, megtalálja-e a művészi és a kommersz megközelítés közötti aranyközéputat.

A Vajdasági Magyar Iparművészek Biennáléját hatodik alkalommal szervezte meg a Szabadkai Iparművészek és Formatervezők Egyesülete. A főszervező, Boros György grafikusművész elmondása szerint a felhívásra számos hivatásos iparművész, aki tagja valamely — a szabadkai vagy a vajdasági — iparművészeti szervezetnek, reagált. Ennek megfelelően ötvenegy alkotó művei láthatók a tárlaton. A munkák az alkalmazott művészet legszélesebb spektrumát mutatják be, s ezzel egyúttal a vajdasági magyar iparművészek sokoldalúságáról, rátermettségéről, ötletgazdagságáról is tanúskodnak.

Szinte minden irányvonallal találkozhattunk a kiállításon. A legnagyobb számban — ahogyan az rend szerint lenni szokott — a grafikai formatervezők, plakát-, címlap-, jeltervezők képviseltették magukat. Használati és dísztárgyakat főként a keramikusok állítottak ki. A fotósok és karikatúristák képei is számottevők voltak, és ugyancsak ki kell emelnünk a divattervezők munkáját is.

Ami az idei kiállítást az előző évekhez képest különlegessé tette, hogy elsőízben szerepeltek rajta tűzzománc-technikával foglalkozó alkotók, s ilyen formán új színfolttal gazdagodott a szakmai felhozatal. Ami viszont elszomorítja a találkozót, hogy a Kalmár házaspár, Ferenc és Magdaléna, noha a felhívásnak még eleget tettek, magán a kiállításon már nem lehettek jelen. Ebben az évben ugyanis mind a ketten örök álomra szenderültek.

A Vajdasági Magyar Iparművészek Biennáléját az idén először két helyszínen, Szabadka előtt Topolyán is bemutatták. Megszervezését Szabadka város, a Bethlen Gábor Alap, a Szekeres László Alapítvány, valamint a Grafopordukt nyomda támogatta.