Az Álompolgárok zenekar tagjai Hodik Annabella és Dedovity Tomity Dina (ének), Ágyas Ádám (zongora, harmonika), Kőműves Csaba Bence (dob), Tóth Dániel (szólógitár), Varga Benjámin (ritmusgitár), valamint Dudás Dániel (basszusgitár). Ádámmal és Csabával ültem le a próbatermükben egy kis csevejre. A falon a számok sorrendje, akkordok, minden sarokban hangszer, erősítő.

* A zenekarotok a Művészeti Akadémia évei alatt kezdett csírázni. Jól tudom?

Ágyas Ádám: — Igen. Másodéves mestervizsgánk az Antigoné volt, és Hernyák György tanár úr úgy döntött, beemel néhány Sziveri-verset is, minket pedig megkért, hogy két verset zenésítsünk meg. Furcsa feladat volt, hiszen nem volt tapasztalatunk zeneszerzés terén, de megcsináltuk, s itt éreztem meg ennek az örömét. A tanár úrtól megkaptam a Sziveri-összest, s az egyetemi éveim minden szabad percében (mely főleg éjjel volt) dalokon, zenén gondolkodtam.

Kőműves Csaba Bence: — Sokáig nem lett kimondva, hogy mi egy zenekar vagyunk, de mindenkinek ott motoszkált a kisagyában, hogy mennyire jó lenne. Csak nem igazán jutott idő ezzel foglalkozni, próbatermünk sem volt, mással voltunk elfoglalva. Mondjuk, a tanulmányainkkal.

Á. Á.: — Inkább csak összejárogattunk zenélni, a tagok is folyamatosan cserélődtek, de ezek az időszakok is hasznosak voltak, mert ezek vezettek oda, ahol most vagyunk.

* Mikor mondtátok ki, hogy megalakult az Álompolgárok zenekar?

K. Cs. B.: — Számomra A Pál utcai fiúk volt az első fordulópont, az Újvidéki Diákszínpad előadása, melyhez mi írtuk a dalokat. A második fordulópont pedig, amikor mindannyian Szabadkára költöztünk. Már egy éve voltunk itt, amikor felvettünk három számot, s elküldtük a Versünnepre, de nem jutottunk tovább, majd jött a ZentArt Tehetségkutató, ahol először látott, hallott bennünket egy nagyobb közönség, és szerintem itt indult be úgy igazán. Itt éreztük meg mi is, hogy ebből lehet valami.

Á. Á.: — Nekem más számít az első nagy mérföldkőnek, ez pedig a KDSZ-es bemutatkozó koncertünk, szerintem az volt a megalakulás igazi pillanata.

* Sziveri verseinél maradtatok, pedig elkanyarodhattatok volna más költők felé is.

K. Cs. B.: — Én örülök, hogy így alakult. Vajdasági költőről van szó, aki közel áll hozzánk, és szerintem nem ismerik elegen. Vannak megzenésített Sziveri-versek, de bőven van még miből válogatni.

Á. Á.: — Szerintem még inkább be kellene emelni a köztudatba Sziverit, és nemcsak Vajdaságban, hanem a Kárpát-medence magyarlakta vidékein mindenhol. Hiszen egy hihetetlenül jó költőről beszélünk. Emellett szó szerint kézzelfogható oka is van, hogy vele foglalkozunk, hiszen a Sziveri-összes mindig ott volt és van az asztalomon. (Mosolyog.)

K. Cs. B.: — Ráadásul amellett, hogy verseiben megjelennek bonyolultabb költői képek, nyakatekert hasonlatok és szójátékok, így, hogy rockzenében feldolgozva hallgatja őket az ember, nem érzi azt, hogy ez valami elvont forma. Amit én egyébként sok megzenésített versnél éreztem. Egyfajta távolságot a vers és közöttem.  

* Az első online elérhető dalotok egy hete jelent meg, és nem Sziveri, hanem Kányádi Sándor verse, a Valaki jár a fák hegyén. Hogy is van ez?

Á. Á.: — Ezt tartottuk a leglogikusabbnak, hiszen ez az egyetlen olyan dal a repertoárunkon, amely nem Sziveri, így ez single dalként vehető. A Sziveri-dalokat egy kerek albumként szeretnénk majd megjelentetni. Röviden ez az oka.

* Beszéljetek egy kicsit a hangzásról, hiszen amikor hallgatlak benneteket, a ’70-es, ’80-as éveket idézitek meg számomra. 

Á. Á.: — Sokszor szokták emlegetni velem kapcsolatban az ex-YU rockzenéjét, amitől meg is hatódok, hiszen öt-hat éves koromtól ez határozta meg a zenei ízlésemet. A ’70-es, ’80-as évek ex-YU rockzenekarai. Belém ivódtak, s ezt nem tudom és nem is akarom letagadni. A Dugme, a Čorba és a többiek. Az Álompolgárok esetében nem beszélnék egy kidolgozott fix hangzásvilágról, ez lehet a véletlen műve, hogy számodra is ezt idézi, de még nagyon sokat szeretnék kísérletezni ezen belül, hiszen a lehetőségek tárháza végtelen. Jelenleg dominál egy nyersebb hangzás, rockos elemekkel, viszont folyamatosan keresgélünk mi is zenekarként, és egyénileg is, de nem tudjuk levetkőzni az ízlésünket, ami hatni fog a hangzásra is.

* Akkor mondhatjuk, hogy ez egy közös ízlés?

K. Cs. B.: — Ami a végén létrejön, a dalok zenei világa, az igen. Persze különböző stílusokat hallgatunk, s az egy nagy zenei bázis, de szerintem a végén rá tudunk bólintani az elkészült dalokra. 

Á. Á.: — Én annak örülök, hogy nem egy zsáneren belül gondolkodunk, beszűkítve ezzel a mozgásterünket. Sokféle stílus megjelenik a dalainkban, van például ironikusabb is, ha a szöveg azt követeli meg, de líraibb és zúzósabb is. Arra figyelünk, hogy megfeleljünk a vers hangulatának.

* Ki a célközönségetek?

K. Cs. B.: — Terveink szerint két profilunk és célközönségünk van, de ehhez persze még bővíteni kell a repertoárt. Az egyik egy kávéházas, színháziasabb, ülős forma, amolyan verses-zenés irodalmi kávéház jellegű dolog, a másik egy bulisabb, rockosabb változat. Így több helyen meg tudnánk mutatkozni egy színes repertoárral.

* Más a taps, melyet zenészként kaptok, mint színészként?

K. Cs. B.: — Nem is a taps a más, hanem a kapcsolat a közönséggel. Máshogy kell kommunikálni. Kell egy frontember. Itt még van fejlesztenivalónk, én például még zavarba jövök a számok között.

Á. Á.: — Még nem tudjuk tökéletesen felhasználni a főbb erősségünket, mely a színészet, ezen mindenképp szeretnénk dolgozni, megjeleníteni a performatívabb jellegét is egy-egy koncertnek. 

* Ki szoktátok kérni profi zenészek véleményét?

Á. Á.: — Igen, folyamatosan, hiszen még gyerekcipőben járunk, és éppen ezért gyermeki alázattal is kell meghallgatni a profikat, meg mindenki mást is. És nemcsak én gondolom ezt, hanem az egész zenekar is, s ezt nagyon szeretem magunkban. A kritikát tudjuk a helyén kezelni, folyamatosan fejlesztjük magunkat, tanulunk, Dudás Dani például elkezdett basszusgitárórákra járni, s én is folyamatosan ötletelek, hangmérnökökkel, zeneszerzőkkel, zenészekkel beszélgetek, mit hogyan lehetne még jobban csinálni.

* Szerintetek mi a legnagyobb erősségetek és mi a legnagyobb hiányosságotok?

K. Cs. B.: — Hiányosságunk, hogy képzetlenek vagyunk zeneileg, és még nincs rutinunk. A dalaink nem túl bonyolultak, mi magunktól telhetően próbáljuk megtölteni, díszíteni őket, de nekünk sokkal nehezebb összehozni egy dalt, mint egy rutinos zenésznek, aki egy hasonló kaliberű számot három próba alatt elkészít, mi azonban hónapok alatt. De ez is jobb, mint ha évekig tartana, ahogy az az elejében volt. (Nevet.)

Á. Á.: — Sokáig nem voltunk rákényszerülve arra, hogy keretek közé foglaljuk mindezt. Összejöttünk, zenélgettünk. Lehet, hogy előbb elkészültek volna a számok, ha nem így van. Felfogásában érezhető a különbség az akkori és a mostani csapat között, legnagyobb erősségünk pedig talán a lelkület, a közös kohézió, minden hiányosság és bátortalanság ellenére is, s ez imponáló tud lenni sok ember számára.

* Mennyire nehéz megszervezni a próbákat?

K. Cs. B.: — Most már könnyebb szerintem, mert mindenki itt van Szabadkán. Ráadásul most már vannak célok, koncertek, nem csak örömzenélés. S ez ebben az évben indult be igazán. Rekordmennyiségűt próbálunk. Négy koncertünk volt, és mindegyik után már szerveztük a következő próbát. Persze ez csak úgy oldható meg, hogy este 10-kor, a színházi próbák vagy előadások után kezdjük, és hajnali 1-2-kor fejezzük, mert csak ekkor van rá időnk a színház mellett. Ráadásul úgy áll össze egy-egy dal, hogy Ádám hoz egy dallamötletet vagy refrént, megmutatja a csapatnak, én kitalálok rá egy kíséretet, ő kicserél néhány hangot, jön Tóth Dani, jammelünk egyet, a lányok közben tanulják az énekdallamot, összeveszünk egy-egy soron, megegyezünk, és végül összeáll.  

Á. Á.: — S ez az egész egy olyan folyamatot eredményez, amelynek a végén lehet, hogy csak a fele marad meg annak, ami a fejemben volt, amikor megérkeztem az ötlettel, de éppen ez a szép benne. A közös munka. Én a színházban is azokat a rendezőket szeretem, akik adnak egy érthető keretet, melyben utána mindenki mint egy festő bele tudja festeni a saját színeit, s így közösen hozzuk létre azt az egy nagy festményt, amelyet esetünkben dalnak nevezünk.

* El tudjátok képzelni, hogy a zene egyszer fontosabbá válik számotokra, mint a színház?

K. Cs. B.: — Én magamról el tudom képzelni. Az akadémián voltak olyan nehéz pillanatok, amelyek alkotói szempontból nem voltak kielégítők számomra, olyankor doboltam két órát, s azt éreztem, fejlődtem valamiben. Előző évben is voltak ilyen pillanataim, amikor nem volt állandó munkahelyem. De lehet, mindezt azért mondom, mert most 80 százalékban a színház tölti ki az életem, s ha fordítva lenne, akkor máshogy gondolnám.

Á. Á.: — Az én szememben a művészetek egy nagy család. Mindig is a zenét gondoltam a művészeti ágak királyának, mert azt fogyasztják legtöbben, széles tömegekhez tudsz szólni általa. Viszont mégiscsak a színházban fut mindez egybe. Ott gyűlnek össze egy családi lakomára, s egyebek között ezért is a színház az első nálam. Ez a hivatásom és a hitvallásom, a zene a hobbim. Nyilván lehetnek még olyan időszakok az életemben, amikor máshová helyeződik a hangsúly, de igyekszem egyensúlyban tartani a kettőt.

K. Cs. B.: — Egyébként ez a két dolog akkor találkozott, amikor A Pál utcai fiúkhoz szereztünk zenét. Jó lenne, ha lenne még ilyen alkalom. Addig is gyakorlunk, koncertezünk, és zenésítjük meg az újabb Sziveri-verseket.