— Tolmácsként végeztem, és nyelvgyakorlás céljából utaztam Angliába. Akkor csak szerb útlevelem volt, így munkát nem tudtam volna vállalni, csak önkénteskedni. Egyik tanárom ajánlott is egy konkrét helyet. Ő éppen akkor jött haza Angliából a barátaitól, akik fogyatékosgondozással foglalkoztak kint. Erre ráharaptam, hiszen előtte is foglalkoztam már sérült emberekkel, táncot is tanítottam nekik. És belecsöppentem egy közösségbe, hiszen Angliában nagyon dívik, hogy egy család terápiás célzattal együtt él fogyatékos gyermekkel vagy felnőttel, és fogad önkéntes fiatalokat, akikkel együttműködik. Ez egy álomközösség. Együtt főznek, kertészkednek, kézműves-foglalkozásokon használati tárgyakat készítenek, mint egy nagy család — kezd bele a történetébe.

* S együtt is táncolnak, mozognak? Itt találkoztál az euritmiával is?

— Igen. Egyébként az ilyenfajta közösségi létformának ugyanolyan német filozófiai elméleti háttere van, mint a Waldorf-iskoláknak, kulcsszavai a holisztikus emberkép, a kooperáció. Úgyhogy igen, ebben a közösségben ismertem meg különféle mozgásterápiákat, a többi közt az euritmiát, emellett megismertem leendő gyermekeim leendő apját is. (Nevet.) Ezért a három hónapból nyolc évre nőtt a kintlétem. Az euritmia lényege, hogy az emberi hangzókat teszi át mozgásba. Elkezdett érdekelni, olvastam róla, láttam egy előadást is, mely akkor rémesnek tűnt, azt mondtam, színpadon ez nem működik. Lassabban beszélnek, mint amikor verset mond valaki, különös a szerelésük, selyemruhában voltak, fátyollal, nem tett rám jó benyomást, utólag azonban kiderült, hogy a fellépők neves euritmisták is voltak, de nem voltak jóban egymással, s ezt éreztem. Akkor elkönyveltem, hogy oké, marad a terápiás célzat, de amikor Skóciába költöztünk, egész más előadásokat láttam, úgyhogy akkor mondtam, hogy oké, akkor kutatok, és én is nekifutok. Workshopokra jártam, és mondhatni, beszippantott. Azt éreztem az évek során, végig valami ilyesmit kerestem.

* Pedig sokféle táncformába belekóstoltál, a néptánctól a kortárs táncig. Azokkal mi volt a baj?

— Élveztem a néptáncot, és mindenféle más táncot is, mellyel kísérletezgettem, de azt éreztem, hogy bizonyos mozgásformákból hiányolom a szabadságot, más mozgásformákból pedig a rendszert. Az euritmiában pedig az izgatott, hogy éppen azokat a területeket hozza össze, amelyek engem úgy istenigazából érdekeltek. Hogy mi mindenre használjuk az emberi beszédet, a nyelvet, hogy hat ránk, miért viselkedünk egy kicsit másként az egyik nyelven, mint amikor a másikat használjuk. Miért szimpatikus az egyik nyelv, miért nem annyira a másik. S itt ez a mozgásforma, melynek központjában az áll, hogy láthatóvá teszed, amit csak hallasz, ráadásul ez élő zenére történik. Ez különösen tetszett. Zeneileg nem vagyok képzett, s ez is része volt a képzésnek, hiszen ha a zenét akarod elmozogni, akkor kell egy kicsit képezned magad e téren is. Nagyon megtaláltam ebben magam. Több ága is van, az egyik a terápiás használat, mely kézenfekvő, a mozgás ugyanis jól hat az ember pszichikai, fizikai állapotára. A másik ág a színpadi euritmia, melyet akkor kezdtem érteni, amikor több verzióját láttam, hiszen ez egy százéves mozgásművészet, van régies és kísérletező formája is. A harmadik ág pedig a pedagógiai rész. Az én gyerekeim is Waldorf-iskolába járnak, rajtuk is látom, hogy jól hat rájuk, de olvastam, hogy segít például a beszédfejlődésben, a dadogás elhagyásában. Egyébként azt gondolom, hogy egy csomó olyan területen lehetne mozgást használni, amelyre nem is gondolunk. Más mozgásformákat is, nem csak az euritmiát. Egy kicsit olyan a mai kor, hogy mindent elválasztunk, leválasztunk. Elmegyünk futni vagy aerobikra, de a rituális mozgást elfelejtettük, ami nem jó. Szóval ezek az összefonódások tetszenek, és mindig is szerettem színpadon lenni.

* Van saját csapatod is Budapesten?

— Amikor elvégeztem a képzést, akkor be is léptem a csapatba, mely a színpadi részével foglalkozik az euritmiának, a tagok közül többen tanítanak is a magyar euritmiaképzésen, melynek vezetője Scheily Mária, ő hozta be Magyarországra. Egy zseniális nő, zeneileg is nagyon képzett karvezető hölgy, már nem fiatal, de amikor megmozdul a zenére, egészen átalakul. Ez a mozgásforma nem hasonlítható egy baletthez vagy kortárs tánchoz, mégis van valami olyan intenzitása, hogy ha a hangzó dolgot át tudod vinni mozgásba, azaz látványba, akkor a zene vagy a vers egészen más értelmezést tud nyerni. Mindig szerettem verseket olvasni, s most egészen más elővenni egy-egy költeményt. Valahogy minden élmény mélyebbé válik.

* Egy kurzuson mindig a szövegből, szavakból, hangzó dolgokból indultok ki?

— Második alkalommal tartottam Magyarkanizsán foglalkozást a Regionális Kreatív Műhelyben, a Streamlet Art Association szervezésében, és ha olyanokkal euritmiázunk, akik számára ez új, akkor először főleg szociáleuritmia-gyakorlatokat végzünk, arra helyezve a hangsúlyt, hogy megérezzék, egymáshoz képest hogyan definiálják magukat a térben. Sok járkálás, séta, magadra figyelés, együtt mozgás, külön mozgás, lépésgyakorlatok, rézrudakat is szoktunk használni, egyensúly- és ritmusgyakorlatokat végzünk, egyenes vagy íves formákat járunk, ezek mind különböző hatással vannak az emberre, de más az, amikor együtt mozdulunk a többiekkel, igazodni kell a centrumhoz vagy a perifériához. Ezek a kiindulási pontok. De mindig van egy szöveg, mondjuk, egy vers, melynek a hangzóira mozdulunk. Első alkalommal próbálgattunk mássalhangzókat mondogatni, és a hangzásukra figyelni, majd én mutattam mozdulatokat az euritmiából, ők pedig megpróbálták megfejteni, melyik mozdulat melyik hangzóhoz köthető.

* Egy kicsit akkor ez olyan, mintha egy Mozart-művet kellene lerajzolnunk?

— Hasonlít hozzá, igen. Az emberben összhangba hozza azt, amit hall, ami benne arra a hangzóra megmozdul, csak más készlettel, mint például egy improvizációs kontakttánc. Van egy ábécé, ahogyan a zenei hangok esetében is. Ha egy színpadi előadást látsz, az nem archetipikus formában jeleníti meg az euritmiát, de ugyanazokat a hangzómozdulatokat használja, hogy egy képet, érzést megjelenítsen. Hasonlít egy picit a jelnyelvhez, mégsem az, hiszen ez egyfajta mozgásművészet, melynek célja mindig az, hogy valahogy az értelmezését, megjelenítését segítsd annak, ami elhangzik. Alapjában klasszikus zenével dolgozik, de vannak modernebb darabok is, zenésze válogatja. S mindig élő zenére történik, ezért is fontos, hogy jó zenészt tudjunk szerezni. Én egy zongoristával dolgozom, aki már huszonöt éve foglalkozik ezzel.

* Vannak nagyobb lélegzetű terveid?

— Tanítani továbbra is szeretnék, nagyon izgalomba is jöttem, amikor kiderült, hogy Kanizsa környékén is alakulóban van egy Waldorf-iskola, de legszívesebben a színpadi euritmiával foglalkoznék, s úgy tűnik, a tavasszal itt, Magyarkanizsán születik is majd egy előadás, melyben Szerda Árpád zongorajátékára készítek egyedül vagy többedmagammal egy színpadi előadást. Remélem, össze tudjuk hozni. Magyarországon sok Waldorf-iskola van, mégis belterjesnek érzem az euritmiával foglalkozók körét. Ez a néptáncban is zavart, hiszen a belterjesség az, hogy csak azok mennek táncolni, akik egyébként is foglalkoznak vele, pedig a legizgalmasabb része mindig az volt, amikor létezett egy átjárás, akár művészeti ágak között, akár olyan értelemben, hogy azokat is megszólította, akik nem aktívan művelik. Az áthallások az érdekesek számomra. Mondok egy példát az életemből: van egy barátnőm, aki coach, s nőikör-szerű foglalkozásokat is tart nagyon elfoglalt pesti nők számára, és néha meghív, hogy euritmiázzak velük. A résztvevők nem találkoztak előtte ezzel a mozgásformával, de nyitottak, van bizalmuk a csoportvezetőjük felé, felállnak és mozognak, majd elmesélik, mennyire élvezték. Szóval nem kell feltétlenül hinni abban, amit én csinálok, ahhoz, hogy élményt nyújtson. Minden ember egy hangszer, de mindenki másképp működik, van, akit könnyebb megszólaltatni, mást nehezebb, de semmi sem lehetetlen.