Matánovity Sándor 1994. szeptember 26-a óta elnöke a Spartacus Asztaliteniszklubnak. Egyike azoknak az embereknek, akiknek nemcsak szándékuk, hanem erejük és szaktudásuk is van ennek a sportágnak a megtartásához, illetve népszerűsítéséhez Debelyacsán. Évértékelő beszélgetésünk ezúttal vele készült. Új kenyér havának második csütörtökén. Egy hosszabb kávészünet erejéig.

Évértékelő és múltidéző Matánovity Sándorral, a torontálvásárhelyi Spartacus Asztaliteniszklub elnökével (a szerző felvételei)

— Mint ismeretes, férficsapatunk egy igen nehéz kvalifikációs tornán jutott be tavaly tavasszal az I. Szövetségi Ligába. Lévén, a hivatalosan 1969-ben megalapított klubunknak ez volt az eddigi legnagyobb sikere, a vezetőség úgy döntött, minden követ megmozgat annak érdekében, hogy anyagi nehézségeink ellenére, játékosaink számára az új szezonban is meglegyenek a kellő feltételek. A jókedv és a kiváló csapatszellem remek eredményeket hozott. Idehaza rendre megvertük az ellenfelet — na jó, a niši Železničartól az őszi idényben 4:2-re kikaptunk, és emiatt nem lettünk a szezon bajnokai! Győzedelmeskedtünk azonban az örökös községi rivális, az uzdini Unirea csapata felett is, melynek sorait a mindmáig világklasszisnak számító Ilie Lupulescu is erősíti. Ezt a rangadót már a falu sportcsarnokában játszották a fiúk, mintegy kétszáz szurkoló jelenlétében. Felejthetetlen élmény volt, mi több, az uzdiniak fölötti győzelmünkkel végre megszakadt egy néhány évtizedes sorozat is. Sajnos, a visszavágón már szomszédaink bizonyultak sikeresebbnek, mivel a legjobb játékosunk a szerbiai válogatott edzőjeként akkortájt éppen Oroszországban volt. Hiába igyekeztünk, a niši csapatot a tavaszi idényben sem tudtuk legyőzni. Ebből adódóan szinte az utolsó fordulóig szoros küzdelem folyt a táblázat első három helyét uraló torontálvásárhelyi, uzdini, illetve temerini csapat között. A temeriniek fölött aratott győzelmükkel az uzdiniak végül csoportelsőként jutottak fel a Szuperligába, Temerin pedig rajtunk vett elégtételt a 4:3-as eredménnyel.

Szakmai csendélet a torontálvásárhelyi asztaliteniszklub székhelyén

Noha beszélgetésünk idején elméletileg még volt rá némi esély, hogy a küszöbönálló őszi idényben akár a torontálvásárhelyi Spartacus Asztaliteniszklub férficsapata is a legmagasabb rangfokozatú ligában rajtoljon, a klub vezetősége a csodák és ábrándok dédelgetése helyett a realitás talaját választotta.

— Célunk továbbra is az első két hely valamelyikének a megszerzése ebben a kategóriában. Ez számunkra nem csak presztízskérdés, a dolgoknak anyagi vetületei is vannak. A jelenlegi ligában ugyanis túl nagyok a távok az egymással versenyező csapatok között. Biztató, hogy az antalfalvi község testnevelési szövetségétől jóváhagyott ez évi pénzösszeg nemcsak az alapköltségeket, hanem a pingpongiskola működtetésének, általa pedig az utánpótlás kinevelésének kiadásait is le tudja fedni. A versenycsapatok utaztatása, a rekvizitek megvásárlása, továbbá a húzóerőnek számító vendégjátékosok fizetése a szponzorokon múlik. Szerencsénkre együttműködő partnerként mellettünk van az Uvita, a Vitamix-Klas, a Brantner, a Deco Titan, a Libertas és még jó néhány magánszemély/vállalkozó, aki a szívén viseli ezt a sportágat.

Csoportkép az ezredforduló idejéről

Időközben beugrunk a klubhelyiségbe is, mely változatlanul az egykori Takarékpénztár Rt. egyik szárnyában van, átellenben azzal a részleggel, amelyben a falu Helytörténeti Múzeuma lakozik. Hangulatos, néhány pingpongasztallal és adogatóval felszerelt edzőterem. A bejárattal szemben függő polcon bajnoki serlegek, a falakon a klub történetéből kiemelt, bekeretezett fotográfiák. Csoportképek is vannak. Az egyiken szereplők öltözete az ezredforduló divatjáról mesél(ne). Többször is ellenőrzöm: valóban huszonegy gyermek van rajta. Plusz az edző. Vajon hányan maradtak közülük még idehaza? — merül fel bennem a kérdés.

— Ez valóban régi fotó — bólint rá gondolataimra Matánovity klubelnök. — Ezen a másikon viszont — mutat rá egy kisebb csoportképre — a tavalyi sikercsapatunk pózol. Az idei őszi idényt két új játékossal kezdjük: a prokupljei Topličaninból Čolakovićot szerződtettük, az újvidéki Radničkiből pedig az egyébként nagybecskereki Smiljićet. Az első játékosunk eddig Dragan Kljajić volt, a szerb szövetségi válogatott edzője, de ő a nagybecskereki Banat csapatába igazolt át. A régiek közül a törökbecsei Milutin Glavaški maradt velünk, továbbá Víg Dániel és Strahinja Dimitrović. A fiatalok közül Branislav Radosavljev kerül be a csapatba. Rájuk számítunk az idén egy olyan ligában, amelyben egyetlen csapatnak sem szokása csupán a véletlenre bízni a dolgokat. Az I. Szövetségi Ligában az idei legerősebb ellenfeleink mindenképpen az újvidéki Radnički és a niši Železničar lesznek. Értesüléseink szerint ez utóbbi még Macedóniából is szerződtetett soraiba egy kiváló játékost. Mit mondjak, törekedni fogunk. Szerettem volna Horti Tamást is hazahozni Budapestről, de ez nem sikerült.

Generációs emlékkép

Végül az utánpótlás kérdése is terítékre került. Elhangzott, hogy a gyerekekkel immár két helybéli fiatal is hajlandó foglalkozni. Víg Dániel mellett — aki éppen ebben a sportágban diplomázott egykor az Újvidéki Egyetem Sport- és Testnevelési Karán — Predrag Petrov áll az érdeklődők rendelkezésére.

— A pingpongiskolát az új tanév elején tervezzük folytatni itt, ebben a klubhelyiségünkben. Azzal az újítással, hogy az oktatásba már az óvodáskorúakat is bekapcsolnánk. Tény és való, hogy az utóbbi időben a falunkból is igen sok család költözött el külföldre, de maradt még idehaza is gyermek, akivel foglalkozhatunk. A hagyományosan népszerű focihoz, vagy a kézilabdához viszonyítva igaz hogy, az asztalitenisznek jóval kevesebb rajongója van, viszont van. Közös vonás azonban, hogy a belefektetett munka eredményét csak évek múltán lehet igazán élvezni. Női csapatunk a Vajdasági Ligában versenyzik. Szilágyi Donáta, Monika Tapolčanji és Milica Rebović — hogy csak az utóbbi fél évtized legkiemelkedőbb pingpongos leányait említsem — távozásával a csapat is észrevehetően gyengült. A formáció sikere változó, de ami igazán fontos, hogy minden buktató ellenére sikerült megtartanunk a csapat folytonosságát is! Tudom, nem hangzik hihetően, de minden számítógépes-mobiltelefonos aktivitásaik ellenére gyerekeinkben továbbra is megvan az a bizonyos versenyzési kedv. Kezdetben mindenképpen. Szerintem erre kellene építenünk, hogy az a bizonyos elán a későbbiekben is megmaradjon. Ha gyakrabban bent lennénk, ha megadnánk a kedvet a gyerekeknek, hiszem, merőben más lenne a helyzet!