Az ablak alatti polcon, a krimik mellett sorakozik az összes Rejtő.
Rejtő Jenő könyvein nőttem fel, az indiánkönyvek és Joyce között Rejtő volt az úr.
Rejtő mindig az úr.
Joyce-t a középiskola 3. osztályában olvastam, gondoltam, bele kell halni az irodalomba, vagy csak aludni vég nélkül.
A pincér, ahogy küzd az álmosság ellen valamelyik hajón, valamelyik könyvében P. Howardnak, úgy küzdöttem én Joyce-szal, csak nekem, a pincérrel ellentétben, akinek nem volt senkije, aki ébren tartsa, ott volt ő, a pincér, meg Csülök, meg a többiek mind.
Ez biztosan erőt adott ahhoz, hogy (később) újraolvassam és élvezzem Joyce-t.
Nagyon kétségbe estem, amikor a fiamtól megtudtam, hogy kényes ízlése van, nem talál kedvére való könyvet, valahogy mindegyik unalmas. Kivéve a Švejket. Mert az vicces volt, és egyetlen pillanatra sem volt unalmas, és soha nem gondolt arra, miközben olvasta, hogy mikor lesz már meg a minimum tíz oldal, amit még én írtam elő műveletlenség elleni gyógyszerként elsős korában.
Van-e még olyan könyv? Ezt a kérdést szegezte nekem a teraszon, hogy arra tereltem a beszélgetést, mit is olvas mostanában -- semmit, természetesen.
Az Ünnepi Könyvhéten végighallgattam egy, a Nagy Könyv kapcsán rendezett beszélgetést a humorról az irodalomban, aminek az volt a lényege, hogy mi, magyarok, túlságosan komolyan vesszük az irodalmat. Az írók és olvasók elvárása az irodalommal szemben a komolysággal mérhető, még szerencse, hogy van Karinthy és Rejtő, ezt persze nem így mondták, hogy szerencse, de őket idézték, őket hozták fel példaként Hašek mellé, Švejk mellé.
Ez jutott eszembe a teraszon, amikor a gyerek kijelentette, sajnos a kényes ízlése gátolja abban, hogy könyvet vegyen a kezébe, amire egy szavam se lehet, mert a 830 oldalas Jaroslavot végigolvasta, tehát a hiba nem az ő készülékében van, hanem az irodalomban, amiben semmi vicces, vagy legalábbis izgalmas nincsen. Vegyük például A rejtelmes szigetet, amiben a II. könyv már semmi újdonságot nem tartalmaz. Bár Verne egyáltalán nem vicces, de ő még olvasható volt -- valamennyire.
Ajánlottam neki Karl Mayt, a Forduljon Psmithez című könyvet, Bálint Ágnestől a Hajónaplót, ahol meg is álltam, mert kijelentette, hogy a Szeleburdi családban úgy van, hogy a Radó, ez pedig csak úgy kezdődik, hogy Radó, nincs ott az a, s így már nem ugyanaz.
Megértettem hirtelen, hogy nemcsak a viccességet keresi, várja a könyvektől, hanem a folyamatosságot is. És nagyon kétségbe estem, mert megértettem hirtelen, hogy nem lesz itt olvasás, a fiam nem hajlandó semmi komolyságra, a Lassie-t olyan hevesen dobta félre -- ez szomorú! --, hogy beláttam: a nyári szünet merő unalom lesz és számítógépezés.
Pfuj!
Két napig bolyongtam a könyvespolc legalsó és legfelső polcai között, összeszorított szájjal, némán küzdve, acsarkodva, fülszövegeket, első mondatokat, bekezdéseket olvasva, de egyetlen megfelelőt sem lelve. És akkor tegnap este megláttam a krimik mellett, a főhelyen, az ablak alatti polcon Ózsvár Péter kerámiakaktusza mellett a Rejtőket.
Hirtelen mozdulattal magamhoz öleltem az összeset, mind a 16 Rejtőt, melyeket évek alatt (legfőképpen Rüll István könyvesboltjában, a Városi Könyvtár földszintjén működő eleinte Nolit, aztán Rüll-féle antikvárium) összegyűjtöttem, magamhoz öleltem a sárga gerincű könyveket, és bevonultam a gyerekszobába. Egyórás elragadtatott felolvasást tartottam.
Tíz után megnyugodva hallottam a kamaszos nyerítéseket: a Három testőr Afrikában, igen, Csülök, Tuskó és a többiek el fogják végezni magasztos küldetésüket, segíteni fognak nekem abban, hogy könyvvel a kezében lássam szívemtől szakajtott magzatom.
Ma reggel már Török Szultán levelei mellé röviden vázoltam a száz éve született Rejtő életrajzát, tragikus életét és megbocsáthatatlan halálát, de egyet nem tudtam, egy fontos adatot én sem tudtam: Rejtő Jenő március 29-én született,
azon a napon, ugyanazon a napon, mint Kosztolányi Dezső.
Ettől az adattól hirtelen nagyon boldog lettem, kiteljesedni láttam sok dolgot, és a mi írónkká tettem -- akárha lovaggá ütném alázatosan -- Rejtő Jenőt, a büntetőszázadban elhunyt írót, az írót, aki rehabilitálja irodalmunkat, Švejk mellé emeli Senki Alfonzot, mert az irodalom azt is jelenti, hogy együtt vagyunk, együvé tartozunk; miként a csehek idézik kiskocsmákban esetlen hősüket, úgy teszünk mi is Leilával, az arab démonnal, Potrien őrmester remegő bajszával.
És én ezt már majdnem elfelejtettem.