Nem mindennapi zenei eseménynek voltak szem- és fültanúi a komolyzene-kedvelők Szabadkán az egykori Jadran mozi termében április 26-án. A Szabadkai Filharmónia szervezésében megtartott hangversenyen két frissen komponált mű hangzott el.
A Concertino accelerato szerzője a Zrenjaninban 1971-ben született, de Szabadkán élő Konstantin Stefanović. A nagyzenekarra komponált mű három fokozatosan gyorsuló - innen az elnevezés is - tételből áll: Adagio melodioso, Andante risoluto és Allegro con moto. A Concertino első tétele tavaly június 21-én, a zene világnapja alkalmából rendezett koncerten már elhangzott egyszer, méghozzá a szerző vezényletével, a komplett mű azonban csak most szólalt meg teljes egészében. A gazdagon hangszerelt kompozíció pompázatos színeivel a rengeteg disszonancia ellenére is rendkívül mély benyomást gyakorolt a hallgatóságra, amit a szűnni nem akaró tapsvihar is híven tükrözött.
Az est másik ünnepeltje Verebes Ernő volt (Zentán született 1962-ben, de már évek óta a szabadkai zeneiskola tanára), akinek Imperfectum - Zenei vízió a folyamatos múltról, női karra és nagyzenekarra című műve ugyancsak először került bemutatásra. A leánykar a középfokú zeneiskola tanulóiból és a Pro musica kórus egyes tagjaiból tevődött össze. A mű szövege mindössze ennyi: ''Vagyok, aki vagyok'' - de ezt a bibliai mondatot az énekkar ötven nyelven szólaltatja meg. Formailag legjobban a kantátára emlékeztető kompozícióban jelentős szerep jut a szóló hegedűnek, azt is mondhatnánk, hogy valójában egy hegedűversenyt hallunk, amelyet zenekar és énekkar kísér. A szólista Miroslav Jovančić volt, aki mesterien megbirkózott a jobbára improvizáción alapuló - tehát le sem írt - zenei szöveggel. Az improvizáció, vagyis a rögtönzés, különben is egyik alkotóeleme ennek a színesen megkomponált műnek, amelyben egymást érik a váratlan hanghatások. Verebes Ernő gazdag opusában mindenképpen előkelő helyet foglal el az Imperfectum, amelyet óriási lelkesedéssel fogadott a közönség.
Mindkét modern műben jelentős szerep jut az ütős hangszereknek, éppen ezért jó ötlet volt közéjük illeszteni egy kis halk és léleknyugtató barokk szerzeményt, Bach népszerű Airjét a D-dúr szvitből, amelyet a zenekar vonósai szólaltattak meg.
A Szabadkai Filharmónia ritkán tűzi műsorára a kortárs szerzők kompozícióit, így az együttes nem sok tapasztalattal rendelkezik a modern zenei nyelvvel kapcsolatban. Ezen az esten azonban meggyőződhettünk róla, hogy a jobbára fiatal muzsikusokból álló zenekar számára ez az idióma sem idegen, ami minden bizonnyal elsősorban a biztos kezű vendégkarmester jól végzett munkájának köszönhető. Aleksandar Kojić a rendelkezésére álló szűkre szabott idő ellenére is elérte, hogy a csak minap komponált művek megfelelő tolmácsolásban hangozzanak el. Igaz, a próbákon a szerzők is jelen voltak és segítettek a zenei szöveg helyes értelmezésében. Az énekkar betanítója, Csikós Krisztina, ugyancsak kitűnő munkát végzett, s az eredmény nem maradt el: a produkció szemmel láthatóan nagy örömet okozott mind a szerzőknek, mind pedig a teremben szorongó közönségnek. Mert a terem zsúfolásig megtelt, ekkora érdeklődésre talán a szervezők sem számítottak. Az új helyszínre, a Népszínház ''ideiglenes” termére pedig azért volt szükség, mert a megszokott helyen, az idén százéves Városháza tanácstermében ekkora előadói apparátus aligha fért volna el.
Miről győződtünk meg az est folyamán?
Arról, hogy élnek körünkben tehetséges alkotók, hogy igényli Szabadka közönsége a zenekari muzsikát - tehát mindenképpen támogatni kell a Szabadkai Filharmónia ügyét - , és bizony nagyon elkelne a városban egy igazi, nagy hangversenyterem.