A Márton Áron Közösségi Ház előtt álmos, ám izgatott gyerekek gyülekeztek, hogy hamarosan szénabálás traktorokra pattanjanak, és egy izgalmas napot töltsenek el a vadászokkal a határban. Az ima után éhesen majszolták a finom szendvicseket és kortyolták az eperteát, talán már sejtve, hogy mennyi kaland és érdekes információ vár rájuk.

15-20 gyermek számára hirdették meg a programot, végül elkélt két traktor is a majdnem negyven óvodáshoz, kisiskoláshoz és a kisebbekkel érkező szülőkhöz. Lili, a gyermekszerető vadászkutya derített jókedvre mindenkit, miközben a vadászházhoz tartottunk. Minden elismerésem a vadászoké, merthogy oly könnyedén kötötték le a nem kevés és különböző korosztályú gyermek figyelmét — pedig majdnem két iskolaórányi előadással nyitották a napot. Fábián Zoltán csoportvezető előadásából kiderült, hogy:

— A szabadkai vadászegyesület a legrégebbi Szerbiában, még a magyar vadászok alapították a magyar időkben. A 80-85 000 hektáron 40 vadászcsoport van, egyenként 10-15 vadásszal — ebből ők a két kelebiai csoport egyike, méghozzá a déli, és nagyjából 20 négyzetkilométer tartozik hozzájuk — nem az erdő, hanem a széles határ. Az Őzbak (Srndać) vadásztársaság hét csoportjának egyikét alkotják — ők a hetes számú.

— Éppen véget ért a vadászszezon, március 1-jétől tilos lőni, merthogy az állatok ekkor fészkelnek. Egyébként csak vasárnap lehet vadászatot rendezni.

— Március közepén nyusziszámlálásba kezdenek a vadászok. Ez alapján dől el, hogy hány vadászati napra kapnak engedélyt, általában 1—4-et szoktak jóváhagyni egy évben. Itt azonban már negyedik éve nem szabad nyúlra vadászni, mert nincs elég. Maradt tehát a fácán. (Az őzvadászat még szigorúbban van szabályozva — vadőr jelenlétében lehet leteríteni a kijelölt állatot, méghozzá egyetlenegyet, és olyan fegyverrel, amely azonnal megöli, sebesíteni nem szabad.)

— No, de miért nincsenek nyulak? Az általános vélekedés szerint azért, mert a vadászok mindet lelőtték. A helyzet ennél árnyaltabb: a vegyszeres növénytermesztés, a monokultúra, a nagy mezőgépek (egykor csengettyűk figyelmeztették a vadakat a kombájnokon, ma nem), a klímaváltozás, a ragadozó madarak elszaporodása mind-mind hozzájárult.

— Míg a házi kacsa biztosan a tányérban végzi, a kikelt vadkacsáknak csak 5-10 százaléka kerül terítékre, vagyis a vadkacsának jóval nagyobb esélye van a túlélésre.

— Manapság tudat alatt mindenki vadászik — mégpedig a bevásárlóközpontban, fóliázott kacsára, csirkére és egyebekre — így nyugodt a lelkiismeret.

— Kiből lehet vadász? Aki szereti a természetet és tiszteli a vadat. Orvosi vizsgán, testi és szellemi vizsgálatokon vesznek részt a jelentkezők (jól kell látnia és hallania, nem mindegy, hogy nyúlra vagy dinoszauruszra lő!), majd jön a fegyverkezelési és a fegyverviselési vizsga (érezni kell a fegyver súlyát — nemcsak a fizikai súlyt, hanem a felelősséget is!), aztán a vadászati (ismerni kell a vadakat, tudni kell, mikor van vadászszezon és tilalom), majd a rendőrségi vizsga következik (a rendőrök házhoz jönnek, érdeklődnek a szomszédoknál, ezért mindig legyetek jóban a szomszédokkal!), és csak ezután lehet megvenni a puskát, persze engedéllyel — vadászni viszont csak akkor szabad, ha csatlakozott egy vadászcsoporthoz, és megvan a megfelelő vadászöltözék.

A folytatásban képekről kellett felismerni a vadakat: fácánt, foglyot, fürjet, szarkát, dolmányos varjút, sakált, rókát, borzot és megannyi mást. Kiderült, melyiknek mi a szerepe a természetben, melyik a dúvad, és az is, hogy bizony őz és szarvas nem ugyanaz! Sőt, hogy a róka mennyire kártékony, ami bizony az aranyos Vuk rajzfilmből nem derül ki (de attól még ma is kedvenc!). Jó válaszért cukorkákkal megtöltött elhasznált lőszerek jártak, záporoztak is a feleletek és nyújtózkodtak a gyerekkezek a kedvenc csemege és a különös csomagolás után! Az meg külön élvezet volt, hogy sótömböt lehetett körbeadni, ujjal megdörzsölni, majd megkóstolni! (Ezt az állatoknak viszik ki a vadászok.)

A szünetben pogácsa és szörp járt mindenkinek (ezúttal is köszönöm a finom kávét a csoport szakácsnőjének!), lehetett Lilivel és a többi vadászkutyával játszani, futkározni, kútból vizet pumpálni, kertvégi WC előtt sorban állni, óriási ketrecben nevelt fácánokat nézni és etetni/itatni, vadászokkal beszélgetni. Aztán vissza a házba, mert Sanja Milošev tartott érdekes bemutatót a vadászfelszerelésekről és a fegyverekről (ez utóbbiakat képekről mutogatta, hiszen tizennégy évesnél fiatalabb gyermekek ültek a teremben). Sanja nemcsak vadász, hanem fegyvergyűjtő is, vadászcsaládból származik, nagyapja és apja nyomdokain járva folytatja a családi hagyományt húgával, Slobodankával és nővérével, Marinával. Tóth Sándor agarakról, kopókról, vizslákról, labradorokról és tacskókról, érdekes kutyaszokásokról és ember-kutya közös vadászatairól mesélt.

S következhetett a várva várt séta a határban, szaladgálással, a magasles meghódítása, távcsövezéssel, az apróvadak etetőinek megtöltése (merthogy a vadászok ezt is csinálják ám!), majd traktorral tovább egy régi tanyára, útközben fácánt láttunk, majd a nagyvadak etetőjébe került csöves kukorica meg hereszéna, és óriási rókavárat lehetett szemügyre venni. 

A visszaúton néztük a poros, szalmás, boldog gyermekarcokat, és beszélgettünk Zoltánnal, a program ötletgazdájával.  

— Szerettem volna egy kicsit árnyalni a sztereotípiát, mely szerint a vadászok mást sem csinálnak, csak járják a határt és ölik az állatokat kedvük szerint. Ez egy régi tervem, hogy gyerekeket hívjunk meg, az előző csoportvezetőnek felvetettem, amikor még helyettes voltam, ám nem jártam sikerrel. Nem olyan régen vettem át a csoport vezetését, és belefogtunk a szervezésbe, annak érdekében, hogy lássák, nemcsak öldököljük az állatokat, hanem dolgozunk is azon, hogy legyenek vadak, és hogy a gyerekeknek természetközeli élményt nyújtsunk.

Jól érzitek magatokat? — kérdezte. Igen! — hangzott negyven gyermekszájból. Éhesek vagytok? — jött az újabb kérdés. Igen! — érkezett nagyon hamar a válasz. No, de az éhség is elszállt, amikor visszatértünk a vadászházba — mindenki kipróbálhatta a légpuskát és az íjászatot, gyerekeket ilyen türelmesen és fegyelmezetten sorban állni én még nem láttam! És a máglyagyújtás! Kipirult arccal és lelkesen állták körbe a hatalmas tüzet — egyes helyeken vadászat után szokás, hogy az elejtett vad tiszteletére tüzet gyújtanak.

A nap végén a gyerekeket ízletes spagetti, a felnőtteket pedig nagyon finom gulyásleves várta a Márton Áron Közösségi Házban — és ki más főzött volna, mint Paskó atya a segítőivel.

— A plébánia itt Kelebián nemcsak a hitélet megszervezését vállalta, hiszen a Márton Áron Közösségi Ház, mely hozzáépült a plébániához, egyúttal a Gaál Ferenc Magyar Művelődési Egyesületnek is otthont nyújt — meséli Paskó Csaba kelebiai plébános. — Évek óta folyik a közösségépítő program a plébánián, a mostani rendezvénynek is örömmel adtunk otthont. Fábián Zoltán minden vasárnap itt van a szentmisén, ő ennek a nagy közösségnek igen aktív és oszlopos tagja. Erre az ötletre a jövőben lehet építeni, osztálykirándulásokat is felajánlhat a vadászokkal a művelődési egyesület, hiszen a kelebiai táj gyönyörű! Márciusban már érkeznek is hozzánk az oromiak, akik a mesetábort szokták elhozni hozzánk.

Fél 5 körül indultunk haza bicajjal a kisfiammal, rengeteg élményt kellett megbeszélni a hosszú úton. Köszönjük minden vadásznak és vadászfeleségnek!

Tekintsd meg az esemény képgalériáját is, a szerző és Radomir Perin felvételeit!▼