Az ősrégi település, Ludas és az örökifjú Török Pista - aki már hetven, de még mindig feszíti a tettvágy. Most is százassal robogunk a szülőfaluja felé régi jó barátjával, Hompot Imre építészmérnökkel, akinek az lesz a dolga, hogy jól szemrevételezzen egy épületet, s hogy megmondja, mi minden kellene a rendbetételéhez. Nem akármilyen épület ez. Ott áll Ludas régi központjában, öt út: a Kanizsai út, a Ludasi sor, a Halomi sor, a Cvíjó sor és egy dűlőút találkozásánál, s egy tábla hirdeti a falán, hogy ,,Ebben a házban, öccsének, Kosztolányi Árpádnak az orvosi rendelőjében járt Kosztolányi Dezső utoljára 1933 májusában”. Nemcsak hogy itt rendelt dr. Kosztolányi Árpád, hanem itt is lakott a családjával, ebben a festői környezetben, amely Dezsőt sem hagyta hidegen - ez ihlette meg a Késő ősz a ludasi pusztán c. versének megírására -, s ahonnan csak egy kőhajításnyira a nemzetközi védelem alatt álló gyönyörű tó, Szerbia egyetlen pusztai tava, a felbecsülhetetlen értékű madárrezervátummal. Miután az orvosi rendelő átkerült a csurgói művelődési otthon épületébe, azóta kihasználatlanul áll ez a régi szép ház, amely a szabadkai egészségügyi központ tulajdona ugyan, de sokáig a helyi közösség használta, itt próbáltak a Ludas Matyi színjátszó csoport tagjai. Most egy kis boltocska kapott benne helyet, cserébe a rendben tartásáért.

Otthon...

- Az épület 70 százaléka viszont kihasználatlan - mondja Pista. - Már régóta tervezzük, hogy megbeszélve a tulajdonosokkal, az egészségügyiekkel, egy ,,univerzális” művelődési házat alakítunk ki itt. Egyaránt használhatnák az írók, képzőművészek, színjátszók, sőt a néprajzosok is, elkészítettem hozzá a tervet, lenne benne két hálószoba meg egy társalgó, a szükséges mellékhelyiségekkel, sőt nyári színpadot is ki lehetne alakítani itt... Pályázni kellene segítségért a különféle alapokhoz, mi festők pedig a képeinket ajánlanánk fel erre a célra.
- Nem kellenének túl nagy pénzek - mérlegel a mérnök úr -, elég jó állapotban vannak a falak, s önkéntes munkával sok minden megoldható.

Az alsó-ludasi iskolában, a pedagógusok körében, akiknek néha besegít a képzőművészeti órákon - Hompot Imre fölvételei

Úgy tűnik, ez megnyugtatja Törököt, és sétára invitál bennünket. Körülbelül egyforma távolságra - 5-5 kilométerre - van innen Palics és Kispiac, mondja, nem messze az egyik ősrégi kunhalom, a Vágott-halom is a maga egyedi növény- és állatvilágával. Micsoda felemelő érzés lenne alkotni itt! Elszomorító viszont, hogy a régi hangulatos, takaros kis házak új tulajdonosai nemigen tartják tiszteletben a táj építészeti hagyományát, ormótlan kémények, hatalmas, oda nem illő ablakok csúfítják itt-ott őket. - Látod? - kérdi. - Az egész Ludasi sorra az jellemző, hogy minden ház udvara, kertje lefut a tóra.
Látom bizony, és gyönyörködöm. Még az iskoláé is ilyen! Nagyszünet van éppen, a gyerkőcök kint hancúroznak a gyepen, hintáznak, fociznak, boldogan zsibonganak... S karnyújtásnyira tőlük ott fénylik a tündéri tó, hajladozik a nádas, madarak pityegnek a sűrűjében, emitt, a partra húzva egy ladik, amott egy móló. S benn, a világos épületben is minden napsugaras, ragyogó, a falakon ízléses virágmotívumok. - Ezek körvonalait Török Pista és a festőtársai rajzolták ki, a gyerekek pedig kifestették őket - mondják a kedves fiatal tanítónők. åk hárman dolgoznak itt - semmi kétség! - a világ leggyönyörűbb iskolájában: Sztarek Eleonóra, Slávik Tímea és Vojnics Ibolya, valamint az ,,óvó néni'', Kopasz Éva. Valamennyien ludasi származásúak ugyan, de Palicson laknak, és akárcsak a gyerekek - húsz iskolás és tizenhét ovis -, ők is az iskolabusszal járnak a munkahelyükre. Istenem, micsoda könnyű dolog és felemelő érzés lehet itt ,,természetórát” tartani!
- Jó itt nektek, ugye!? - vetem oda kifelé menet a felesleges kérdést a kicsiknek, hiszen látom, hogy fénylik az arcuk, csillog a szemük, s kórusban érkezik a felelet: - Nagyon-nagyon jó!
Az iskola előtt egy szobor. Egy Q betű. Rajta a felirat: ,,Itt alakult meg a Q-csoport 1983-ban.” Ez is Török Pista műve. å öntötte formába Biacsi Antal és Irsai László szponzorálásával. Haladunk tovább Csurgóra, a szülőház felé. Azon is egy tábla: ,,Itt alakult meg a csurgói ifjúsági művésztelep 1967-ben.” - Az azóta már lebontott központi iskolában dolgoztunk, és ide jártunk kajálni. A mama főzött ránk - emlékezik Pista. - És most megmondom neked, miért Csurgó Ludasnak ez a része: azért, mert - legalábbis Torok Sanyi a kutatásai alapján ezt állította - valamikor itt, a Ludasi-sornak az elejétől a temetőig terjedő részén csupa nádfedeles ház volt, mintegy negyven, s a nádtető olyan, hogy arról eső után még órákig csurog-csöpög a víz...
Elárulja - megint egy terv! -, hogy szobrot fog állítani a nádvágóknak, akik most is szorgalmasan irtják az avas nádat végig a parton, hogy helyet adjanak a frissnek, az újnak. å még emlékezik arra, hogy milyen volt, amikor a negyvenes évek végén teljesen kiszáradt a tó, s felgyújtották a nádast. Két éjjel és egy napig lángolt, valami földöntúli, titokzatos látvány nyújtva.
De nyissunk be a szülőházba, ahol idősb Török István vár bennünket, egyenes tartással, a maga 98 évével! A fia festményeivel díszített kellemes kis szobában jó meleg van, a tata gyújtott be ma is, nem esik nehezére, igaz, főzni már az unokája főz rá. - Így jár az ember, ha megöregszik! Elbutul, lesántul, megvakul - még szerencse, hogy észben nem sántultam le! Legalábbis nem vettem észre... - mondja. Hogy utalt-e valami jel arra, hogy a fiából egyszer festőművész lesz? Talán az, hogy sohase ,,igönyösen” vágta azt, amit ,,igönyösen köllött vóna', meg a falazáshoz is mindig más színű téglát válogatott ki, ,,mint ami köllött'. Idősb Török István meg van elégedve az életével. Volt benne sok rossz is, de mindig kilábalt a bajból. Jó ember, segítőkész ember hírében áll, az egész falu becsüli.
Két házzal odébb lakik a Ludasi Hírharang szerkesztője, mindenese, kolléganőnk, Vásárhelyi Teréz, akihez váratlanul toppanunk be, éppen ebédidőben. Egy hatalmas tál rezgő barátfülét tesz az asztalra. Kóstoljátok meg! - mondja gyanútlanul, s a kóstolgatást alig tudjuk abbahagyni. Hogy milyen a Török Pista? - Hát, mi csurgóiak nagyon büszkék vagyunk rá, hiszen a miénk. Örökké kitalál valamit, valami fontosat. És aztán addig nem nyugszik, amíg meg nem csinálja. A képei, a keze nyoma mindenütt megtalálhatók a faluban, ha vendégségbe megyünk is a testvértelepülésekre, mindig az ő festményeit visszük ajándékba. Mert azok mirólunk szólnak...
- Mi a művészet szerinted? - teszem föl a fogas kérdést a most Életfa-díjban részesült festőművésznek.
- Úgy gondolom, hogy az eredetiség adja meg a lényegét. Meg az őszinteség. Én nem tudom, nem is akarom meghatározni, hogy amit én alkotok, az mennyire értékes. Majd az utókor egyszer talán eldönti ezt. Vannak olyanok, akik híressé válnak egy bizonyos korban, aztán elvesznek a süllyesztőben, majd ismét felfedezik őket... Vagy nem. Magad is tudod, hogy a politikai vagy akár a vallási változások is milyen hatással tudnak lenni a művészetre. Az igazi művészet túlél mindenféle változást. Számomra a festészet egyébként a legjobb játék, ami csak létezik. Minden mást elfeledve megpróbálok játszani a formákkal és a színekkel, megpróbálom megtalálni azt az utat, azt a módot, hogy a tőlem telhető legjobban kifejezzem, amit szeretnék. Most például ennek a vidéknek a hiedelemvilága foglalkoztat a legjobban, a gyerekkoromban hallott hátborzongató, gyönyörű mesék, ezt szeretném valahogy formába önteni. Sokszor különböző, kalandozó módon festettem ugyan, de aki ismer, az tudja, látja, hogy a mondanivalóm lényege itt van: ebben a tájban. Nem tudok vakon, süketen járni a világban, hogy ne vegyek észre semmit. Hogy ez mennyire jó, nem tudom, de ez nálam így működik...