Szerkesztő, műsorvezető, biológus, szavaló, férj, családapa, nagyapa. Ő Bencsik István, a Szabadkai Rádió szerkesztője, a 2015. évi Napleány-díj kitüntetettje.


Szabó Attila felvétele

*Mire gondolt, amikor megtudta, hogy az idén ön kapja az életműdíjat?

— Egy kedd délelőtt, tizenöt perccel tizenkét óra előtt dr. Dévavári Zoltán felhívott telefonon. Éppen egyedül voltam a szerkesztőségben. Szó nélkül maradtam. Elsőként arra gondoltam, hogy felhívom a feleségem, de végül üzenetet írtam neki, mert attól tartottam, hogy nem tudok majd beszélni. Üzentem a lányaimnak, valamint a Kúlán élő sógoromnak, édesanyám ugyanis jelenleg náluk tartózkodik. Sétáltam egy nagyot az utcán, majd visszajöttem a szerkesztőségbe, ahol akkor már bent voltak a kolléganőim. Elmondtam nekik, mi újság. Nagyon aranyosak voltak, sorban álltak és gratuláltak. Eszembe jutott megboldogult idősebb Dévavári Zoltán, akit egy örökmozgó, rendkívül tevékeny embernek ismertem meg még gimnazistakoromban. Ő gondolt rá, hogy ezzel a díjjal az újságíróknak legalább egy megtiszteltetés kijárjon. Nem mindegy, honnan érkezik az elismerés.

* Már gyerekkorában újságíró szeretett volna lenni, vagy ez később alakult ki?

— Ez sokkal később alakult ki. Törökkanizsai, vagy ha egészen pontos akarok lenni, akkor azt mondom, hogy torontáljózseffalvi vagyok. Ez a település Törökkanizsa mellett volt, de a két helység idővel egybenőtt. Az iskolában részt vettem különféle szakkörökön, a színjátszók munkájában. Rendszeresen kaptuk a Jó Pajtást, azt olvastuk, és sokat tanultam a négy évvel idősebb nővéremtől is. Tudósítottam a gyermeklapba, majd meghívtak egy palicsi Jó Pajtás-találkozóra. A Lujza Villában laktunk, az előadásokat pedig a Vermes-villában tartották. Gimnazistaéveimben a Sada-Jelen ifjúsági lap állandó munkatársa voltam.

* A gimnázium befejezése után, 1972-ben kéthetes nyári gyakorlatra hívták az Újvidéki Rádióba.

— Az a két hét felejthetetlen. A gimnázium után az újvidéki Természettudományi Kar Biológia Tanszékére iratkoztam be, és az egyetemi tanulmányaim mellett rádióztam. Biológusként egy évet dolgoztam az egyetemen mint laboráns, a Magasabb rendű növények rendszertana és növényföldrajz, valamint más botanikai tantárgyak intézetrészlegében. Községi ösztöndíjas voltam, állandó állást azonban mégsem kaptam. Hazakerültem Törökkanizsára, majd véletlenül megtudtam, hogy a Szabadkai Rádió munkatársakat vesz fel. Egyik barátom jelentkezett, aki korábban sohasem foglalkozott újságírással. Én is jelentkeztem. Elsőre nem vettek fel bennünket, majd értesítettek, hogy ha érdekel a munka, akkor jelentkezzek. Külmunkatársként kezdtem dolgozni — ennek már 37 éve —, hivatalosan pedig 1978. április 1-jétől vagyok állandó munkaviszonyban a rádióban. Biológiával kapcsolatos állásajánlatot is kaptam,  de úgy gondoltam, hogy megtalálom én a szakmámat a munka mellett. Mindvégig hűséges maradtam a rádióhoz, mert ha az ember csinál valamit, akkor azt végezze tisztességesen, becsületesen, komolyan. A rádióban mindig olyan emberekkel dolgozhattam, akikkel megtaláltuk a közös nyelvet. Ez csapatmunka, segíteni kell egymásnak, odafigyelni a másikra.

* Mely témákkal kezdett el foglalkozni akkoriban?

— Kezdetben a mezőgazdaságot és a sportot követtem. Ez utóbbit nem volt nehéz, mivel az Újvidéki Rádióban a Sport, zene, derű című műsorban több évig külső munkatársként dolgoztam Csőke Bélával, Gyula Károllyal, Tóth Ferenccel együtt. Mivel az Életjelben is aktív voltam — és vagyok még mindig —, a művelődéssel is kellett foglalkoznom, valamint a fiatalokkal. Nagyon színvonalas ifjúsági műsora volt a rádiónak, hosszasan lehetne sorolni azokat a későbbi újságírókat, orvosokat, mérnököket, jogászokat, kutatókat, tudósokat, akik ebben a műsorban működtek közre. Mindenesek voltunk, mindent kellett követnünk. Foglalkoztam a gazdasággal, vállalataink, munkaszervezeteink életével, a vasúttal, a közlekedési rendőrség munkájával, nagyon szerettem a Szabadidő magazint készíteni, melyben ismert embereket ismeretlen oldalukról mutattunk be. Sokat jártam terepre, ahol nemcsak tapasztalatokat lehetett szerezni, hanem közvetlen kapcsolatba kerülhettünk a hallgatókkal, akik így megismerhettek bennünket. A helyszínekre nem elég egyszer elmenni, vissza kell járni. Szabadka környékén nincs olyan dűlőút, ahol ne fordultam volna meg. Mindaz, ami 1978 tavasza óta Szabadkán történt, minket is érintett.

* Az elmúlt 37 évben voltak nehéz időszakok is...

— Mindannyian emlékszünk a 90-es évekre, amikor az emberek a vasútállomás előtt nejlonzacskókkal a kezükben gyülekeztek. Borzasztó volt, amikor azokkal kellett beszélgetni, akik a Vihar hadművelet elől menekülve érkeztek ide. Nehéz volt szóra bírni őket. Hiába tartoztunk valamikor egy országba, ellenségként tekintettek ránk, mi pedig megpróbáltuk megérteni őket, segíteni nekik. A bombázások idején megsemmisítették a 10 kW-os adónkat. Ez nagy fordulópont volt a rádió életében, mert ez az adó jelentett nekünk mindent. Száz kilométeres körzetben voltunk hallhatóak.

* A sport jelentős szerepet töltött be az életében.

— Atlétikával foglalkoztam. Első versenyemen, a Zomborban megtartott tartományi mezei futóbajnokságon bronzérmet nyertem, az országoson pedig második voltam. Életem első pályaversenyén, nem egészen tizenöt éves koromban 622 centimétert ugrottam távolba. Az is előfordult, hogy szombat hajnalban még otthon kapáltam a földben, majd Szabadkára utaztam, és az országos serdülőbajnokságon távolugrásban a dobogó harmadik, a 4 x 400-as váltó tagjaként pedig a második helyére állhattam. Az első diákolimpián távolugrásban aranyérmes voltam. Tizenhét éves koromban orvosi tanácsra abba kellett hagynom a sportot.

* Jelenleg is több műsort készít a rádióban. Van-e kedvence?

— А faluműsorban már harminchét éve közreműködöm. A lakosság legnagyobb része mezőgazdaságból él, a műsornak pedig nemcsak a földművesekkel, hanem mindazokkal a dolgokkal kell foglalkoznia, amelyek a falun élő embereket érintik. Az ünnepeikre kötelező elmenni, mert ott sokakkal lehet találkozni. Évtizedek óta kijárok a termény–, a jószág– és a kisállatpiacra.


Szabó Attila felvétele (Tekintse meg a díjátadás képeit is!)

* Milyen tervei, céljai vannak a rádiózás területén?

— Hatvankét éves vagyok, túl nagy reményeim, álmaim nincsenek. A rádió helyzete katasztrofális. Amit meg tudok tenni a rádióért, a hallgatókért, azt megteszem. Rádióra szükség van, hiszen a leggyorsabb, a legközvetlenebb tájékoztatási eszköz, de nemcsak tájékoztat, hanem szórakoztat, oktat, nevel, minden generációhoz szól. Nagyon fontosnak tartom elmondani — egyúttal bánt is —, hogy a rádiók megszűnését a magyar műsorok, a magyar nyelvű adások sínylik meg leginkább. Kategorikusan kell fellépni, és állandóan azt hangoztatni, hogy nekünk jogunk és szükségünk van a rádióra, mert ez nemzetünk egyik legfontosabb megtartó és fenntartó ereje — fejezte be a beszélgetést Bencsik István, a Szabadkai Rádió szerkesztője, a 2015. évi Napleány-díj kitüntetettje. 

Tekintse meg Tóth Tibor adatlapját is!