Nem kell messze utaznunk ahhoz, hogy jeles emberekkel találkozzunk, csak éppen körül kell néznünk saját kis világunkban. Nekem például jó sorsom azt a csodálatos élményt tartogatta, hogy egy zentagunarasi vén diófa árnyékában üldögélve találkozzam ,,súlyos' egyéniségekkel. Súlyukat persze nem kilóik száma, hanem kulturális életükben - ha úgy tetszik, Vajdaság magyar kulturális életében - kifejtett tevékenységük határozza meg, amit szívós kitartással, rendületlenül folytatnak már évtizedek óta, elismerést talán nem is várva.
Jártam én már itt, de akkor nem volt tele a határ akác-, bodza-, vadolajfa-virág meg rózsaillattal (és azzal az ismert, nekem oly kedves, üde illattal, amelyet a tizenkilencedik században Kölnben, a 4711 nevű illatszergyár próbált leutánozni és üvegbe zárni, s amiről most jöttem rá, hogy egy sok néven ismert, rózsaszín virágnak az illata, melynek piros változata a bazsarózsa), s nem ültük körül a hosszú, terített asztalt a diófa alatt, ahol, míg a Bencsik-tanya asszonykája, Katika, a nyitott láng fölött a szalonna-, sonka- és húsdarabokkal volt elfoglalva, szavalói és Kónya Sándor tanár úr azon vitatkozott a házigazdával, hogy melyik itatja magát jobban: az őszibaracklikőr vagy a rozspálinka...
Kultúráról beszéltem az imént, hát azzal folytatnám. A kis társaság - Boros Magdolna, Gere Rita, Kalmár Judit, Kecskés Szanella, Kozma Bernadett, Kozma Lívia és Patyerkó Kornélia - ugyanis előzőleg, Katika szervezésében és rendezésében, az iskola tornatermében összegyűlt gyerekeket szavalatokkal örvendeztette meg, Kónya tanár úr pedig az általa megzenésített verseket adta elő gitárkísérettel. Ugyanezzel a műsorral léptek aztán fel este a tornyosi könyvtárban.
Sajnálatos módon valahogy beszűkülhetett érdeklődési köröm, mert az említett tanár urat én eddig nem ismertem, pedig ,,földim', s ha mást nem is, azt illett volna tudnom róla, hogy Varga Péter elhalálozása után őt választották meg a Gyöngyösbokréta és a Durindó fesztiváltanácsának az elnökévé. Sőt, az is elkerülte a figyelmemet, hogy a Kiss Lajos Néprajzi Társaság az idén Kónya Sándornak ítélte oda néprajzi tevékenysége elismeréseként a Kálmány Lajos-díjat, melynek ünnepi átadása nemrég történt Szabadkán, a Városháza Kék Termében.
- Nem számítottam rá - mondja most, szinte szabadkozva, mint ez már lenni szokott olyan embereknél, akik teszik a dolgukat, aztán csodálkozva rájönnek, hogy környezetük és az illetékesek értékelik munkájukat. - Már hosszabb ideje foglalkoztat a népzene, főleg a vallásos népénekek gyűjtése. Ennek a kincstárnak egy kisebb területén, az Észak-Bánátban gyűjtött, 250 egyházi énekből álló válogatásom könyv alakban is megjelent.
Kónya Sándor tanárként Csókán él feleségével, Líviával, aki a Hírvivő katolikus hetilap szerkesztője, és két fiával, akik közül Bence erdésznek készült, de végül is történelem-latin szakos tanár lett belőle, s jelenleg éppen civilszolgálatos katona, Miklós meg elvégezte a faipari technikumot.
- Csókán születtem, proletárcsaládban. Apám napszámos, majd kocsis volt az állami birtokon, anyám meg a híres Banka juhászdinasztiából származik. Anyai nagyapám a Lederer-birtok számadó juhásza volt. Szabadkán végeztem el a technikaiskolát, majd Újvidéken, a műszaki egyetem gépészeti karán szereztem mérnöki oklevelet, de közben, anyagi okok miatt, a csókai öntödében is dolgoznom kellett, a műszaki ellenőrzésben, és ez hozzájárult ahhoz, hogy szakmailag fejlődjek és aránylag korán családot alapítsak.
Sándor öt évig ,,csapta a szelet' Líviának, aki gyönyörűen szavalt.
- Valamelyik évben, E. A. Poe Hollójával ő lett Szerbiában a legjobb szavaló... Ilyesmivel vett le a lábamról, amellett még szép is volt nagyon - emlékezik vissza jólesően az egyetemi éveikre. - Utána egy ideig még az öntödében dolgoztam, majd teljesült a vágyam: a csókai szakközépiskola tanára lettem. Gyerekkorom óta ugyanis késztetést éreztem arra, hogy tanítsak. Szerintem a szaktanár nemcsak szakember, hanem annál több, mert tudja, mi a fontos, s csak azt plántálja át a gyerekekbe... Segíti problémamegoldó készségük fejlesztését. Húsz éve dolgozom az iskolában, ebből tíz év sajnos ráment arra a korszakra, amíg az iskola igazgatója voltam. Azért sajnos, mert akkor nem foglalkozhattam azzal, ami már egyetemi éveim óta a legjobban érdekelt: a népzenével.
Kónya Sándor Zentán végezte el az alapfokú zeneiskolát.
- De a muzsikálás csínját-bínját Oláh Sándor tanította meg neki. Gyakorlatilag én már egyetemistakoromban tagja voltam a művelődési egyesületek zenekarainak, többek között a Nevenincs népzenei együttesnek is, majd Csókán a Rózsa népi zenekar tagjaként hegedültem nagyon sok lakodalomban. A muzsikálással párhuzamosan folytattam kutatásaimat is a népzene terén. Én mindent elolvastam, amihez csak hozzájuthattam, Kodály és Bartók meg követői munkásságáról. Olyan szerencsés voltam, hogy konzultálhattam Bodor Anikóval, Vajdaság egyetlen etno muzikológusával is.
A népzene és a vallási népénekek gyűjtése közben sok olyan érdekességgel is foglalkozott, amire menet közben bukkant rá, mint amilyen például a kölcsönhatások a népzenében, vagy akár a ,,kúnkötés' is.
- Valahol olvastam, hogy Csókán volt egyszer egy nagy tűzeset, amikor sok ló és tehén bennégett az istállókban, mert nem kúnkötéssel voltak megkötve. Ez az ismeretlen szó felkeltette érdeklődésemet... Utánajártam, és kiderült, hogy egy könnyen oldható csomóról van szó, aminek vidékenként változik a neve.
Kapásból vagy nyolc ilyen nevet sorol fel nevetve, aztán kérdésemre, hogy mióta foglalkozik versek megzenésítésével, visszatérünk az egyetemi évekhez.
- Kovács Nándor egy pattogó ritmusú, népköltészeti ihletésű verse adta az ötletet. Úgy éreztem, hogy a megzenésítés sikerült, s ez kedvet adott a folytatásához. Elfogott a ,,verséhség', de szerencsére mindig találtam megfelelőt. Sorra jöttek a vajdaságiak, Tóth Ferenc, Fehér Kálmán, Ács Károly versei... Vagy például Papp József: Miért ittál a fanyar borból? című verse... Hát lehet egy ilyen verset nem megzenésíteni?!
Kónya Sándor kiegyensúlyozott, kedélyes ember benyomását kelti, akinek semmi köze stresszes, kapkodó világunkhoz, mégis megtalálta őt korunk egyik riogatója.
- Két éve súlyos szívinfarktusom volt. Azóta óvatosan kell élnem. A mindennapi feszültségekkel meg könnyen elbánok, mert van rá jó orvosságom: kihegedülöm magamból.