Az 1924 októberében Milánóban megrendezett nemzetközi pénzügyi konferencia ajánlására emlékeznek meg világszerte a takarékosság világnapjáról. Akkor három földrész: Európa, Ázsia és Ausztrália 28 országa takarékpénztárainak küldöttei folytattak szakmai tanácskozást a pénzintézetek tapasztalatairól, céljairól és terveiről, valamint a betétesek érdekeiről és jogairól.
A nemzetközi szakmai tanácskozás 82 évvel ezelőtt azzal a felhívással fordult a világ takarékpénztáraihoz, hogy október utolsó munkanapját a takarékosság munkanapjaként ünnepeljék meg. Az idén ez a nap október 31-ére esik.
Takarékoskodni tudni kell
Valamikor, a régi Jugoszláviában az általános iskolás gyermekek ajándékokat kaptak a Nemzeti Takarékpénztártól: egy-egy teknősbéka formájú kis perselyt, melybe pénzt gyűjthettek, ezenkívül takarékkönyvecskét, amelyre minden hónapban, vagy ha lassabban ment a takarékoskodás, akkor félévente ráírták az összegyűjtött pénzt, kamattal együtt. Ez egy rendkívül érdekes és ösztönző módszer volt, mellyel takarékoskodni tanították a gyermekeket.
Emlékszem, akkoriban a takarékossági világnap alkalmából az osztályunk is gyűjtött pénzadományt a szegény sorsú családoknak. Ez is azt a célt szolgálta, hogy már kisgyermekkorban megtanuljuk, hogyan kell csínján bánni a pénzzel, és hogy mily nagy öröm segíteni másokon.
Ezt mi meg is tanultuk. A legtöbbünk ennek szellemében is él. Sőt, néha úgy tűnik, kissé el is vetjük a sulykot, amikor apróságokon igyekszünk spórolni. Habár a nagyszüleink váltig azt állítják, hogy az apró örömökről, felesleges dolgokról lemondva lehet csak igazán megtakarítani valamicskét, de ők is elismerik, hogy vajmi kevéskét. Mégis takarékoskodni kell. Ha másért nem, hát megszokásból...
Kényszer vagy megszokás?
Nagyszüleim mindketten szegény sorsú, sokgyermekes családban nőttek fel. Számukra természetes volt, hogy szinte mindennel spórolni kell: az élelemmel, a ruhaneművel, a lábbelivel, a petróleummal, a tüzelővel. A hat gyereknek három pár cipője volt, ezért télidőben az egyik napon az egyik három, a rákövetkezőn a másik három gyerkőc mehetett a több kilométerre levő iskolába. Tavasszal és ősszel, amikor megenyhült az idő, bizony mezítláb jártak iskolába, nyáron pedig kapálni, gyümölcsöt szedni. Gyermekfejjel már jól tudták, milyen kínkeserves munkával lehet csak előteremteni a betevő falatra valót, így nem csoda, hogy a takarékoskodás az életük részévé vált. És nem változott ez később sem. Beléjük idegződött, mint egy rossz álom, amelytől már nem tudtak szabadulni.
Az otthonukat is a saját két kezükkel építették fel, hogy ne kelljen a mesterembereknek fizetni. Irgalmatlan, kemény munka volt két ember számára, de elkészült a házikó, melybe éppen hogy csak befért a bútoruk. Itt tengették az életüket hosszú évtizedeken át, és soha nem gondoltak arra, hogy bővítsék kis hajlékukat. Nekik elég volt, és ha mi, az unokák elmentünk hozzájuk látogatóba, mi is elfértünk benne. Igaz, szűkösen, de volt helyünk.
Gyakran juttatta eszembe nagyszüleim keserű gyermekkorát a nagyi spórolása. Én akkor úgy gondoltam, hogy nem takarékoskodó, hanem éppenséggel fukar. És ez bizony így is volt. Mert bizonyos idő után fukarrá vált, és ma már azt is tudom, hogy nem szándékosan. Egyszerűen ezt az életformát szokta meg, és nem tudott - vagy nem is akart - tenni ellene. Még akkor sem, amikor már volt mit a tejbe aprítani. å akkor is kiporciózta a reggelit, az ebédet és a vacsorát, repetát ritkán kaptunk. Gyermekfejjel haragudtam ezért néha, de ma már megértem: nem tehetett másként. Ekként nevelték, ehhez tartotta magát egész életében.
Takarékoskodni - életben maradni
Ma már nagyon sok család sodródott a megélhetés peremére. Gyermekeiket szeretettel nevelő szülők kénytelenek nélkülözni, takarékoskodni. Nem azért, mert fukarok volnának, hanem mert nem jut mindenből elég. Például ahhoz, hogy hetente egyszer hús kerülhessen az asztalra, le kell mondani a gyümölcsről. Vagy ha valamelyik gyereknek új kabátra van szüksége, a régi, az elnyűtt sem megy veszendőbe: a kisebbiké lesz. Szomorú dolgok ezek, hiszen a huszonegyedik században, amikor a világ fejlett államaiban szinte már nem is tudják, hová legyenek a jóléttől, addig a mi számunkra a takarékoskodás fogalma az életben maradás fogalmává lényegült át. Sajnos, aki ebben az ínséges világban fenn szeretne maradni, annak takarékoskodnia kell. Ez azonban lemondással, méghozzá a legalapvetőbb szükségletek megtagadásával jár. Ezért a takarékosság világnapjáról vajon mi is juthatna az eszünkbe, ha nem a szegénység, a nélkülözés és a mindennapok ádáz harca a megmaradásért. Már nem a másokon való segítés szándéka fogalmazódik meg bennünk, inkább a magunk és családunk átmentése a holnapba, a jövőbe.
A kevés néha több...
Nemrégen egy újságban azt olvastam, hogy egy általános iskola kisdiákja nap mint nap ott ácsorgott az uzsonnát osztó asszony mellett. A tanítónő kérdésére, hogy miért ácsorog ott, azt válaszolta: ,,Várom, hátha jut nekem is az uzsonnából. A tanítónőt nagyon meghatották ezek a szavak, és nyomban kerített egy magánvállalkozót, aki az egész iskolaévre kifizette a kisfiú uzsonnáját.
Megindító történet. A legelkeserítőbb viszont az, hogy egyre több az alamizsnára váró kisgyermek. Megtanulják, mert az élet is megtanítja őket a nélkülözésre, és megtagad tőlük sok mindent, amitől boldogabbak lehetnének. Ezek a kisgyermekek hamar felnőtté válnak. Idő előtt válnak felnőtté ebben az ínséges világban, elfelejtenek mosolyogni, szívből, önfeledten örülni. De megtanulják értékelni azt a keveset, amit az élettől kapnak. Hiszen: ,,a kevés néha több- állítja a szólás, nem véletlenül. És ha majd egyszer nekik is jut az ünnepi kalácsból, a meleg ruhákból, színes papírba csomagolt ajándékokból, akkor sem felejtik el: az ember nem attól lesz jobb, hogy jólétben él és költekezik, pazarol, hanem attól a gazdagságtól, ami a szívében lakozik.