— Az én élettörténetem is bizonyítja a mondás igazát, vagyis hogy szükséges a pénz, de nem boldogít — mondja a nő bevezetőül. — Nagyon fiatalon, a középiskola befejezése után férjhez mentem, mert halálosan szerelmes lettem egy, a szomszéd faluból származó, egyetemi végzettségű, charme-os, kellemes megjelenésű férfiba. Mintha valamilyen varázslat hatására elment volna a józan eszem, a továbbtanulási terveimről letettem, a szerelmem egy-kettőre levett a lábamról. Mire feleszméltem, már várandós voltam, és ilyen állapotban rebegtem el az oltár előtt a boldogító igent. Az élet sajnos nem tündérmese — no nem is kell annak lennie —, hanem állandó küszködés, kétségek és sikerek láncolata. Hát nekem mindenből bőven kijutott.

Az esküvő után a férjem szüleihez költöztünk, ez volt az első lépés a kijózanodás felé. Egy törtető, módos parasztcsaládba kerültem ugyanis, melynek az egoizmus, a gonosz, kétszínű játékok űzése, a pénzhajhászás volt a mozgatórugója. Az anyósom az első perctől utált, azt hiszem, ő maga sem tudta, miért. Talán féltékenységből, anyósom és a férjem ugyanis betegesen imádták egymást, ami nem baj, ha az anya nemcsak a fiát, de annak párját, családját is emberszámba veszi. Mondanom sem kell, hogy ez nálunk nem így működött. Nekem minden idegen volt, nem voltam felkészülve a légből kapott rágalmakra, ármánykodásokra, pénzközpontú légkörré. Öt év után végre átköltöztünk az udvar másik részében felépített emeletes házunkba, mert, ugye, csak a nagy ház számít, a szeretet benne nem. Egy udvarban maradtunk, hogy még véletlenül se kerüljünk távol a nagymamától. Közben megszültem a kislányunkat is, a két tündéri gyerek örömmel, boldogsággal töltötte ki az életemet, és enyhítette a szeretethiányt, mely a lelkemet mardosta. Rengeteget dolgoztam: nagy kert, nagy ház, jószágtartás, mezőre járás, majd a háború, idegeskedés... Senkinek sem panaszkodhattam, úgysem hittek volna nekem, hiszen egy módos, szorgalmas családba csöppentem, a nagymama pedig állandó látogatója volt a templomnak, egy miséről sem maradt távol! Kimondhatatlanul sokat szenvedtem, aztán egy nehéz pillanatomban, tanácstalanságomban egy jósnőhöz fordultam, noha sosem hittem az ilyesmiben. Nehéz volt szembesülnöm az ott hallottakkal, illetve megemésztenem, hogy az anyósom mindenféle gonoszsággal igyekszik megkeseríteni az életemet. Nehezen, de ezt is feldolgoztam a család és a gyerekeim érdekében, egy idő múlva pedig végérvényesen megszakítottam a kapcsolatot az anyósommal. A megpróbáltatások azonban nem értek véget. Az értelmes, jóképű fiam minden előzmény nélkül válságba került. Talán a rossz társaság, talán a családban uralkodó légkör miatt, nem tudom. Orvosok, vizsgálatok, gyógyszerek végtelen sora következett, a férjem pedig a munkába, a csavargásba menekült, támaszom tehát sehol sem volt. De azért időnként nekem is felragyogott a nap: a fiam meggyógyult, a lányom befejezte a főiskolát, boldog házasságban él, két angyali unokám is van.

Én azonban mégis egyedül vagyok. Harmadik éve, hogy elváltam a férjemtől, és elhagytam a házat, melybe hamarosan új asszony költözött. Nekem megtiltották, hogy a fiamat a vezetékes telefonon hívjam, mobilon beszélgetünk. Szeretném, ha néha huzamosabb időt tölthetnék vele, de ezt az apja nem engedi, tudomást sem vesz rólam, mintha levegő volnék.

Kemény, harmincéves házasságon vagyok túl. Amióta egyedül élek, sikerült valamelyest helyreállítanom a lelki egyensúlyom, elemeznem az elmúlt évek eseményeit, levonnom a tanulságot. Rájöttem, hogy sohasem szabad feladni az igazi értékrendet. Nem az a lényeg, hogy milyen gondok merülnek fel az életünkben, hanem az, hogy méltósággal meg tudjuk őket oldani. A keresztünket csak akkor rakhatjuk le, ha már elvégeztük a dolgunkat. Én úgy éreztem, hogy a házasságomban nekem már nincs több feladatom. Vallásos ember vagyok, ezért abban hiszek, hogy az Úristen az utunk végén nem azt fogja megkérdezni, mennyit szenvedtünk, hanem azt, hogy teljesítettük-e a küldetésünket.

Tudom, hogy nem az én keresztem a legnehezebb, hogy én csak egy vagyok a sok asszony közül, aki hasonló kálváriát járt meg. Én tanultam a sorsomból, és most már tudom, hogy az életben nagyon fontos a pénz, de nem leszünk tőle boldogok. Hiszem, hogy egyetlen erkölcsi vezérünk a lelkiismeretünk, nem szabad elhanyagolnunk a tiszta lélekre való törekvést. Erre előbb vagy utóbb mindannyian rájövünk. Leginkább a halálunk küszöbén. Az én sorsom talán segített abban, hogy ne várjam be ezt a pillanatot. Még itt vagyok, és úgy érzem, jogom van az élethez. Olyanhoz, amelyben a szeretetnek, nem pedig a pénznek jut a főszerep.