Sajnos Zentán ezt a napot véres gyertyaszentelőként emlegetik, amikor az 1849. február elejei gyászos események áldozataira is emlékeznek. A Tisza parti város lakosságának tehát nem csak vallási ünnep, hanem emléknap és gyásznap is egyben.

A fájdalom nem válhat megosztó erővé

Az ünnepi szentmisét a Jézus Szentséges Szíve templomban ft. Bankó Nándor plébános mutatta be. A szentmise keretében Burány Hajnalka, Zenta község polgármestere emlékezett arra az eseményre, amely 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc során a Délvidéken a legtöbb ártatlan áldozatot követelte. 1849. február 1-jén a szerb hadosztály mintegy 1500 katonával és 500 szerbiai önkéntessel elérte Zenta határát. A városvezetés nem adta meg magát, ám ez a döntés végzetesnek bizonyult. A szerbek megrohanták a várost övező sáncokat és a gyengén felfegyverzett, demoralizált nemzetőrség nem tudott ellenállni. Rövid, ám véres harc után Zenta elesett. A harangzúgás, a lángok és a menekülő emberek képe a város történetének egyik legsötétebb napját örökítették meg.

–Emlékezni jöttünk ma ide, de nem csupán a gyász fájdalmát hordozva. Emlékeznünk kell arra is, hogy a történelem legsötétebb óráiban is ott rejlik az újrakezdés lehetősége. A közösség összefogása, a hit és a remény erőt adhat a legnagyobb viharokban is. Zenta népe akkor talán megingott, de később ismét képes volt talpra állni, újjáépíteni mindazt, amit elveszített. A mai nap tanítása az, hogy a fájdalom nem válhat megosztó erővé. A béke, a megértés és az összetartozást azok az értékek, amelyekre a közösség jövőjét építhetjük. Azt üzenjük ma az utódainknak, hogy Zenta népe képes tanulni a múltból, és képes úgy őrizni a múlt emlékét, hogy az a közös jövőnket szolgálja. Ma, amikor emlékezünk, gondolatban hajtsunk fejet azok előtt, akik életüket adták városunkért. Legyen a tisztelet csendje a mi közös szavunk és a közösségünk ereje az a híd, mely összeköti a múltat a jövővel. Vigyük tovább emléküket nemcsak a szívünkben, hanem tetteinkben is, hogy méltók legyünk az áldozatokhoz – mondta beszédében Burány Hajnalka.

Emlékezni kötelesség és felelősség

A kilencvenes évek elejétől a Felsővárosi temetőben Zenta község önkormányzata a Thurzó Lajos Művelődési Oktatási Központtal karöltve emlékezik a zentai magyarság e vészterhes napjára, a magyar és a szerb nemzet konfrontálódásának egyik legtragikusabb eseményére. Habár Zenta lakossága 1848-ban békében élt a számbeli kisebbségben levő szerbséggel, de ez a békés együttélés csak addig tartott, amíg 1849 elején Zenta vidékét is elérték azok a lángok, melyeket az osztrák hadsereg által támogatott nemzetiségek ellenséges indulatai és hadmozdulatai gerjesztettek. Ennek az lett a következménye, hogy 1849 februárjában több mint 2000 zentai magyar lakos lelte halálát a délről érkező szerb sereg bevonulását követő hetekig tartó üldözésben.

Alkalmi beszédet ifj. Fodor István, a Zentai Történelmi Levéltár igazgatója mondott.  

–Emlékezni nem csupán kötelességünk, hanem felelősségünk is. Felelősségünk, hogy megőrizzük a múlt tanulságait, hogy az áldozatok szenvedése ne legyen hiábavaló. Felelősségünk, hogy emlékeztessük magunkat és utódainkat, az erőszak és az igazságtalanság soha nem vezethet tartós békéhez és fejlődéshez. De emlékezni nem elég. A mi dolgunk az is, hogy a múlt fájdalmaiból új reményt építsünk. A megbékélés, a párbeszéd és a kölcsönös tisztelet útját kell járnunk, hogy a történelmi sebek gyógyulhassanak, és a közösségeink újra egymásra találjanak. Csak így biztosíthatjuk, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg a zentai véres gyertyaszentelőhöz hasonló tragédiák. Ahogy egy kiváló zentai helytörténész írta mintegy negyed évszázaddal ezelőtt, jövőbe mutató a múlt, ha figyelemmel és bizalommal fordulunk feléje. És akkor nem csak saját halottjainkat tartjuk számon és gyászoljuk, hanem azokra a forrásokban megnevezett vagy névtelenül maradt magyarokra és szerbekre is emlékezünk, akik szomszédjaikat bújtatták a megvadult, emberi mivoltukból kivetkőzött nemzettársaik elől. Nekik általában nem szokott az utókor emlékművet emelni, gyorsan elfeledjük őket. Pedig 1849 zentai drámáját ez teszi teljessé, enyhíti annak tragikumát és biztatja mind a szerbet, mind a magyart, hogy ne a gyűlöletet örökítse át apáról fiúra, hanem a békés egymással élés hagyományát, mert az emberi méltóság és az élet tisztelete az alapja minden igaz közösségnek.

A megemlékezésen Oláh Réka, a zentai gimnázium negyedik osztályos tanulója Veres Péter Én nem mehetek el innen című költeményét mondta el.

Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc emléksírhelyénél a zentai önkormányzat nevében Burány Hajnalka polgármester, a Magyar Nemzeti Tanács képviseletében Hugyik Richárd, az MNT Végrehajtó Bizottságának elnöke, a Vajdasági Magyar Szövetség zentai községi szervezete nevében Vörös Attila helyezte el a kegyelet koszorúját.