A program célja az volt, hogy emlékeztesse a hallgatóságot a mentális egészség fontosságára, megőrzésére, az esetleges ezzel kapcsolatos gondok felismerésére, a baj előrehaladásának késleltetésére, a már kialakult kórral való megküzdés lehetőségeire és buktatóira.

A rendezvényt beharangozó plakáton a gyermek ujja az anyjáé felett van, a szülő érinti, ha kell, felemeli, de nem telepszik rá, hiszen a gyermek is egyéniség. Még szüksége van a felnőttre, az érintés biztonságot nyújt. Az idős személy keze a fiatalabb keze mellett van. Nem fogja, nem vezeti, a fiatal tudja a saját útját, ahogyan az idős is megtalálta a magáét, de ha kell, ott vannak egymásnak. A kezek generációk életét jelképezik, azokét, akik szeretetben együtt — nem egymás mellett — élnek, ami, valljuk be, művészet. Néha teher, máskor öröm, sokszor vigasz, segítség. Életük, sorsuk egybefonódik, akkor is, ha nem élnek közös háztartásban.

Minden generáció érzi a rohanó, pénz- és hatalomorientált világ terhét, ezzel együtt a hírek, események, információk invázióját. Ezer dolgot tenne meg egyszerre, aztán míg az elsőn gondolkodik, a többiről megfeledkezik.

Az előadásra vonatkozó kérdések: Hol a határ a szórakozottság, a feledékenység és a demencia között? Léteznek-e életkorszakok, amelyek során a mentális egészség látható, érezhető változásokon megy keresztül? Ha ilyen van, törvényszerű-e? Öröklődik a demencia, vagy öröklődhet? A szakember mindezeket igyekezett megválaszolni, és mondandójába bevonta a közönséget is. A témával méltatlanul keveset foglalkoznak, mondta Detki Kókai Anikó, pedig a mentális egészséggel egész életünk során törődni kellene. A test és a lélek interakcióban van.

A szórakozottságra azt mondhatnánk, hogy túlterheltek és stresszesek vagyunk. Nem vesszük figyelembe azt, hogy az információkat fel kell dolgozni, de sok inger feldolgozhatatlan. A feledékenység már kóros elváltozás lehet, mellyel tanácsos orvoshoz fordulni. Az apróságok önmagukban nem kórosak, de ha, mondjuk, só helyett cukrot teszünk a levesbe, és ezt nem tartjuk furcsának, vagy nyáron túlöltözünk, akkor gond lehet. Ezek jelek, melyek nem biztos, hogy feltűnnek annak, akivel történnek.

Az életkornak megvannak a küzdelmei és sajátosságai. Család, gyerek, karrier. Később tervek, krízisek. Feszültségek, kételyek, betegségek. Ahogy a test öregszik, a pszichénk változik. A kor nem feltétlenül jár kóros feledékenységgel, demenciával, de az aktivitásunkkal, az életvitelünkkel sokat tehetünk, hogy ne következzen be. Ma még nem tudni, pontosan mi idézi elő a demenciát, mely során az értelmi rész legyengül, az érzelmi pedig némileg megváltozik, de nem veszik el.

Fontos pszichológushoz fordulni, ha segítségre van szükségünk, például a gyász során, vagy ha megoldhatatlannak tűnő problémákkal küszködünk. Ha hosszan tartó a feszültség vagy a mélypont, a küzdőképesség zsákutcába jutott, akkor érdemes szakemberhez fordulni.

Ha a hozzátartozó azt látja, hogy a családtag viselkedése, a dolgokhoz való viszonyulása megváltozott, nem orientálódik térben, időben, netán embereket nem ismer fel, mindenképp orvos segítségét kell kérni. Paranoid reakció is kísérheti a demenciát. A biztonság elvesztése fájón érinti a beteg embert, valamint tisztálkodási gondok is felléphetnek. Ilyen esetben a gondozónak is nagy szüksége van a támogatásra, jó, ha az ápolás feladata nem egy személyre hárul, hanem megoszlik. Az ápoló munkája nagyon fontos, tanítani és tanulni kellene, ahogyan a türelmet is. Meg kell tanulni alkalmazkodni, a beteget nem lehet megváltoztatni, a realitást nem kell az emlékezetkieséssel küzdőnek elmagyarázni, mert számára az a valóság, amit látni vél. Aki változhat, az az ápoló.

A demencia felé vezető folyamatot nem lehet leállítani, csak lassítani. Fontos a kommunikáció, a közösség, az új ingerek, az, hogy ne egyirányú legyen az információ. A tánc igen jó hatással van a mentális egészségre, mint amilyen a szeniorörömtánc, melyhez érdemes csatlakozni. Igen fontos még a humor, a gondolkodásra, logikára, a dolgok összeköttetésére irányuló aktivitás, de a kézimunka, a rajz, a színek is igen jelentős tényezők.

A demens személy nem változik meg, csak átalakul. Már nem az az ember, aki korábban volt. Ez veszteségérzetet kelt a hozzátartozóban vagy az ápolóban. Az életet nélküle kell élni, itt van, de nincs itt, vagyis kétszer veszítjük el. Már nem lehet rá támaszkodni, nem lehet vele bensőséges beszélgetést folytatni, nem tud érzelmi támaszt nyújtani. Szerepcsere történik a beteg és a hozzátartozója között, az ismeretlen, új feladat további érzéseket ébreszt, helyette kell dönteni, a beteget néha még kiskorúsítani is szükséges. Ez igen nagy lelki terhet ró a hozzátartozóra. Szerencsés, ha a fiatalok befogadóak a változásokra, jó, ha nem kezelik tabuként az időskor velejáróit vagy a halált. Családon belül érzékeny téma, amikor az idősek — szellemileg még egészségesen — igyekeznek elrendezni bizonyos, jövőben esedékes dolgokat, és ezt nem szabad szőnyeg alá söpörni.

Nagy gond, ha valaki egyedül van. A személy leépül, a folyamat fokozódik, nincs segítsége. Jellemzavar is bekövetkezhet, kellemetlenné válik a demens személy, a család és a szűkebb vagy a tágabb rokonság elzárkózik tőle. Legkésőbb a páciens tudja meg, hogy beteg, mert a gondot elsőként a környezete veszi észre — hangzott el a hozzászólások során.

A téma komolyságát oldandó példák és javaslatok is születtek: az életet a mókás oldaláról is meg kellene élni. A humor remek önvédelmi mechanizmus, az ápolásban is nagy segítségre lehet. Nevessünk, ha tehetjük.

Összegezve, a szórakozottság elmúlik, a feledékenységen tudunk segíteni, a demenciára való hajlam létezik, és az időskorral nem feltétlenül jár emlékezetkiesés.