A szódavizet szállító dallamkürtös kistraktor, melyet László tervezett meg

A dallamkürtös kistraktorhoz akár órát lehetne igazítani, hiszen a kishegyesiek pontosan tudják, mikor melyik utcában jár. Hozzánk szombatonként, tíz órakor fordul be, s ha netalán - az időjárástól függően - néhány percet késne is a ,,szódavizes'', az emberek akkorra már rendre mind kikészítik a szifonfejes, becserélhető műanyag flaskákat a kapuba. Noha van már ökokút is a faluban, meg ásványvizet is kapni mindenütt a boltokban, sokan még mindig ragaszkodnak a ,,házi készítésű'' buborékos vízhez, mert: 1. végig megtartja erejét, 2. mert becserélhető az üveg. Egyszóval környezetkímélő termékről van szó. 1000 liter eladott szódavíz 500 pillepalacktól mentesíti meg a környezetünket. Ha ezt csak 365 nappal szorozzuk is be, máris egy műanyaghegy-szeméttől kíméljük meg életterünket - fejti ki ebbéli véleményét tömören beszélgetőtársam, Hajnal László kishegyesi szódavízkészítő kisiparos.
De hogyan lesz közgazdászból ,,szódagyáros''? Nyugdíjasból magánvállalkozó? - erre kerestem a választ látogatásomkor.
- Benősültem a szikvízgyártó családba! - nevet László.
Kiderül, feleségének, Évának az apai nagyapja már 1927-ben működtetett a faluban egy szódavízkészítő üzemet, mely egészen 1976-ig fennállt. A ,,vejkó'' itt tanulta el minden csínját-bínját a szakmának, és meg is tetszett neki. Sokáig kecsegtette is a gondolat, hogy továbbviszi az üzletet, de a sors más utat szánt neki.
- 1968-ban, komámnak, Kókai Józsefnek az agyából pattant ki a szikra, hogy mi is csináljunk szódagyárat, de lent a tengerparton. Fiatalok, álmodozók és tettre készek voltunk. Idehaza már három generáció élt a fedél alatt, úgy gondoltuk hát a nejemmel, jobb lesz saját fészket raknunk. Belevágtunk nagy merészen az ötlet megvalósításába. Miután végigjártuk a tengerpartot, megállapodtunk Herceg Noviban. Májustól szeptemberig kiválóan ment a bolt. A szódavízen kívül két deciliteres üdítőitalokat is gyártottunk. Éjt nappallá téve dolgoztunk mind a négyen, az őszi számadáskor mégis kiderült, hogy nullán vagyunk. Hazapakoltunk. Itthon minden felszerelést eladtunk, s én elhelyezkedtem a topolyai Forum könyvesboltban.
- Sebaj, tizenkét évre kinyaraltuk magunkat! - mondja enyhe öniróniával a feleség, Éva.
Időközben a nagypapa nyugdíjba vonult, s László a munka mellett még foglalatoskodott a szikvízgyártással, de ahhoz, hogy nyereség is legyen, modernizálni kellett volna a technológiát.
- Addigra már sok minden megváltozott körülöttünk. Az emberek rászoktak a sörre, a gyerekek a Coca-Colára, sok kocsma becsukott, és ránk köszöntött a mostanihoz hasonló nagy gazdasági válság. Amikor pedig elestem a beígért házépítési kölcsöntől is, méregbe gurultam, és a börzén feliratkoztam a külföldi munkát vállalók listájára. 1972-ben mentünk ki Németországba szerencsét próbálni. Egy fémipari üzemben helyezkedtünk el mindketten. Semmi kétség, jól ment a sorunk, de közben Csilla lányunk óvodáskorúvá cseperedett, ám sehogyan sem tudott az ottani óvodába beilleszkedni. Mi lesz az iskolában? - kezdtünk el töprengeni a dolgon. Tanuljon csak az anyanyelvén, itthon, döntöttük el.
A Hajnal család, amely időközben ikrekkel is (Lillával és Évával) bővült, 1976-ban hazaköltözött Kishegyesre. László főkönyvelőként elhelyezkedett a topolyai középiskola szakszolgálatában, 1984-től pedig az Elektrovojvodina eladási osztályának a vezetője lett. Éva gyermekeket nevelt, majd idővel ő is munkába állt a helyi téglagyárban. Felépítették az új családi házat is, amire már nagyon vártak. Révbe értek. A lányok gimnáziumot fejeztek be, majd Budapesten folytatták egyetemi tanulmányaikat. Csilla és Éva altató szakorvos, Lilla biológia-kémia szakos tanárnő lett. Hármuk közül csak Lilla tért vissza a szülőfaluba. Most már öt unokával is büszkélkedhetnek a nagyszülők, akik elfeledtetik velük a szűkös, nehéz évek emlékét.
- Amikor a lányok egyetemre kerültek, nyitottunk egy kis szatócsboltot, hogy kipótoljuk a keresetünket. 1996 nyarán Pesten járva megláttam ezt a műanyag szódásüveget, s mint a fröccsben a buborék, bennem is felszínre tört a rég szunnyadó vágy: nyitok ismét szikvízgyártó üzemet. A termelést a bolt tevékenységébe illesztettük bele, mert az akkori törvények nem engedték meg, hogy munka mellett vállalatom is legyen, csak két évre rá vehettem ki az erre szóló iparengedélyt. Az infláció és a háború közben megtette a magáét, a boltra lakat került, de a szódavízgyártás átvészelte a nehéz napokat. Most, nyugdíjasként pedig szinte kellemes kikapcsolódást jelent - fejezi be a kisüzem történetét László.
Mi tagadás, Éva, aki egész életét ebben élte le (gyerekként is a kuncsaftok kiszolgálása volt a legfontosabb feladata, ami nagyon sok magánéleti örömtől fosztotta meg), nem nagyon rajongott a ,,szódagyár”-ért, de belenyugodott.
- å állandóan tervez, fúr, farag, gyárt valamit. Kell neki a mozgás, az alkotás izgalma, én pedig a nagymama szerepében élem ki magam. Talán így a jó, talán ez tart egészségben bennünket, ki tudja - kerekíti le a mesét Éva.
Búcsúzás előtt még megvitatjuk: miért hungarikum a szikvíz, amikor feltalálója egy angol pap volt, Joseph Priestley, akit találmányáért 1773-ban ki is tüntetett az angol Királyi Természettudományi Akadémia. A genfi Jacob Schweppe is ismerte már a buborékos víz titkát 1783-ban. A szifonfejet pedig Charles Plinth szabadalmaztatta 1813-ban. A magyar feltaláló, Jedlik Ányos, aki 1826-ban a szénsavas víz olcsó, nagyüzemi gyártásának módszerét dolgozta ki és fedte fel a nagyvilágnak, valószínűleg az ugyancsak genfi Paul és Goffe Gilbert savanyúvíz-gyártási technológiáját olvashatta el németül. Viszont tény és való, hogy a fóti borkóstolón lett a Spritzerből magyar fröccs Vörösmarty megfogalmazásában, miután megismerkedett Jedlik szódavizével. ,,Fölfelé megy a borban a gyöngy...'' - örökítette meg a találmányt a Fóti dal című költeményében 1842-ben.