— Ez a harmadik évem Maradékon, ahova Újvidék és Nyékinca is tartozik, valamint több mint egy éve Óbecsét is felkaroltuk. Itt, Vajdaságban a reformátusság még a nagyobb gyülekezetekben is szórványban van. Persze, itt is nagyon sok munka vár ránk, a parókiát, a templomot építve, de ami sokkal fontosabb a tárgyi teendőknél, az a lelki munka, a lelki fellendülés. A szolgálatom kezdete óta is arra törekszem, hogy hűen hirdessem Isten igéjét. Miután ide átköltözünk, ahogy az szokás, a gyülekezet megismerése az első. Nálunk ezt családlátogatásnak hívják, és tervezem is meglátogatni a gyülekezeti tagokat az otthonukban, megismerni őket a saját környezetükben. Szeretném, ha a presbitériummal és a teljes gyülekezettel együtt terveznénk azt a jövőt, ahol hű szolgái vagyunk az Istennek, ahol világítani tudunk a körülöttünk lévő világ számára, ahol ízes só tudunk lenni, ahol hűen tudjuk képviselni a mi megváltó Urunkat — fejtette ki gondolatait Kovács Csaba lelkész.

Fotók: Lackó Eszter és a szerző felvételei

Kerekes József magyarittabéi helyi tanácselnök is jelen volt az ünnepségen.

— Negyvenkét év után elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor a Marton lelkész házaspár elbúcsúzott a magyarittabéi gyülekezettől. Örömünkre szolgál, hogy egy fiatal lelkész pár jön ide, ami új erőt, új lendületet adhat a közösségi életnek és a hitnek is, mert tudjuk, hogy a kisközösségekben nagyon nehéz megvigyázni a hitünket, a létünket — nyilatkozta a tanácselnök.

Marton Károly nyugdíjba vonuló lelkész azt mondta, szerinte nagyon gyorsan elröppent a szolgálatuk.

— Gyorsan eltelt, viszont nagyon sok szép volt benne. Nyilván nehéz pillanatok és döntések is előfordultak, mert az élet mindenkinek, még a legegyszerűbb gyermeknek is ad nehéz döntési pillanatot, hogy hova menjen tanulni, hogy javítsa ki a rossz jegyet, de a lelkészt is megpróbálja az élet. Amikor mi idejöttünk 1981-ben, augusztus 1-jén, akkor még mintegy 1200 református lélek volt Magyarittabén. Ma pedig sajnos már körülbelül 400-ra csökkent ez a szám. Abban az időszakban 15-16-an konfirmáltak, de sajnos már abban az időben is volt mintegy 35 temetés. A keresztelések száma 10-12-re volt tehető, aminek háromszorosa volt a temetések száma, így ebből az okból is a falu eléggé kifogyott. Ez szomorú dolog, és a templomba járók is így, ennek arányában fogytak. Amikor idejöttünk, akkor 120-an, 150-en is voltak a templomban. Most, a mai nap éppen megszámoltuk, 51-en jöttek el. Egy egyházban egyébként nagyon sokféle gond van, a renoválás is ilyen, mert az épületek öregek, a templom már több mint 130 éves, a parókia több mint 110 éves, és tudjuk azt, hogy egy új házon is van mit javítani, hát még egy 100 évesen, illetve egy 130 éves templomon hogyne volna.  

A lelkész azt is felidézte, amikor villámcsapás következtében megsérült a templom tornya.

— Nehéz idők voltak, mert nem kerestek olyan jól az emberek, meg a szocializmus hatására mind kevesebbet adtak az egyháznak. De hála Istennek, megoldódott a helyzet, valóban az Úrtól való volt ez a dolog. A magyarittabéi elöljárók kimentek a faluba a házakhoz, és ki mennyit ad alapon önkéntes adományt gyűjtöttek. És szépen összejött a pénz a templom tatarozására.

A nyugdíjba vonuló lelkész házaspár Torontálvásárhelyen fog lakni.

— Ott leszünk nyugdíjasok, mert ott van a feleségemnek a szülőháza, és ott is már nagyon sokszor helyettesítettük a lelkésznőt, és fogjuk is a jövőben, de találunk munkát bármikor, bárhol — ha Isten engedi, meg az egészségünk, akkor miért ne csinálnánk? Nem kell nekünk sem pihenni. Pihenünk akkor is, ha kisgyerekekkel foglalkozunk, és gyerekmódon el tudjuk magyarázni a bibliai történeteket, mert ez is egy óriási dolog. De a magunk lelkével is foglalkozunk, mint ahogy a templomban is elmondtam, hogyan elszakadni ettől a földtől, és lassan megyünk Isten országába.

Marton Ilona tiszteletes asszony is megerősítette, nem könnyű a búcsúzás.

— Ha visszatekintek a negyvenkét évre, mely nem kis idő, szép volt, jó volt, hiszen amikor idejöttünk, Ittabére, én akkor huszonegy éves voltam, és két év múlva már a püspök úr kinevezett Nagybecskerekre önálló lelkésznek, ahol huszonkét évet szolgáltam. Ez nagyon szép idő volt számomra, mert egy kis gyülekezetet megismerni és ott szolgálni nagyon jó volt, a gyülekezeti tagok is elfogadtak, és volt a háborús időszak, amikor reggel bementem és este 9-kor értem haza. Ilyenkor körbelátogattam a gyülekezeteket, gyülekezeti tagokat, kórházba mentünk látogatni betegeket. Voltak gyermekek, fiatalok, jöttek külön bibliaórára vagy ifjúsági órára istentisztelet után, sokat beszélgettünk Isten dolgairól. Ittabén a hitoktatás ugyanúgy működött a negyvenkét év alatt, de azután 2002-ben elkezdődött az iskolai hitoktatás, akkor már oda jártam ki a közös magyarittabéi-szerbittabéi iskolába. Nekem nagyon fognak hiányozni a gyermekek, mert öröm volt számomra, hogy nekik is hinthettem a magot, Isten igéjét, és hiszem, hogy beleszóródott a szívükbe, egyszer majd ki is fog kelni, és gyümölcsöt is fog hozni, teremni Isten dicsőségére. Hiányozni fog az énekkar, mely egy asszonyokból álló kis csoport, akikkel egy időszakban minden pénteken gyakoroltunk, és különféle eseményeken, keresztelésen, esküvőn és más egyházi alkalmakkor énekeltünk, és hiányozni fog persze az egész gyülekezet meg ez az egész kis falu is. De a váltás ideje elérkezett, úgyhogy hisszük, hogy Isten meg fogja áldani az új lelkész házaspárt is, és minket is ott, azon a helyen, ahol majd a nyugdíjas éveket töltjük.

A Marton házaspár megerősítette, amikor csak felkérik őket, örömmel besegítenek a lelkipásztorok munkájába. Ha egészségük engedi, még nagyon sokáig szeretnék erősíteni a református közösséget a környéken.