— Még ma sem tudom, mi a jobb: nagycsaládba születni, vagy olyanba, ahol egykeként nőhet fel az ember — mondja hosszabb töprengés után, miközben futó pillantást vet karórájára. — Nem, ne gondolja, hogy a beszélgetés idejét akarom mérni: ez nálam megszokás, egész életemben időhiányban szenvedtem, sokszor most is úgy érzem, lekések valami nagyon fontosról. Pedig már sehová sem sietek. Idős, értelmiségi szülők későn jött egyetlen gyereke vagyok, és ennek a ténynek rengeteg előnye, de hátránya is van. Apám és anyám minden pozitív tulajdonságát örököltem, aminek az volt a hátulütője, hogy már gyermekkoromban kisöregnek tartottak. Nem kellett megosztanom a szülői szeretetet, így viszont elkényeztetett lettem, akaratos és önfejű. Velem minden előbb történt meg, mint a korombeli gyerekekkel, és nem is tudtam mindent okosan kezelni. Az apám régi vágású katonatiszt volt, anyám színiakadémiát végzett Szarajevóban. Pristinában ismerkedtek meg, apám ott szolgált, anyám pedig az ottani színháznál dolgozott. Apám belgrádi származású volt, anyám pedig egy kis, bácskai színmagyar településről került az elitbe. Én Pristinában születtem, az elemi iskola negyedik osztályába iratkoztam, amikor az apám Belgrádba kapott áthelyezést. Nehezen váltak meg az első otthonuktól, de a rent tiszteletben kellett tartani. Én sokat sírtam, sajnáltam az osztályomat, meg Belgrádot is utáltam. Az volt az érzésem, hogy ebben a hatalmas városban mindenki ész és cél nélkül rohan, senki sem törődik senkivel.

A gimnázium után, alig nagykorúan jogra iratkoztam — az általános iskolában a hatodik osztályt ugyanis átugrottam, így egy évvel előbb kerültem az egyetemre. Apám már nyugdíjba vonult, de sok fiatal katonatiszt járt hozzánk, műszaki szakemberként nagyon sokat segített a fiataloknak. Így ismerkedtem meg egy rendkívül jóképű, koszovói származású fiatal tiszttel, és aránylag rövid idő alatt összemelegedtünk. Még a szüleim is jó szemmel nézték a dolgok alakulását, látszott rajtunk, hogy igazán boldogok vagyunk. Tudja, akkor már elkezdődött a nemzetiségi alapon történő megkülönböztetés, de minket ez nem érintett. Mindaddig, amíg áthelyezést nem kapott. Pristinába vezényelték, így egyre kevesebbet láttuk egymást. És valahogy a ritka találkozások is egyre hűvösebbek lettek. Havonta kétszer-háromszor jött Belgrádba, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Elsősorban nem is az zavart, hogy elhidegült, hanem az, hogy úgy éreztem, valami miatt szégyelli magát előttem.

Amikor kiderült, hogy teherbe estem — másodéves joghallgató voltam akkor —, kértem, hogy mutasson be a családjának, és döntsük el, mi lesz velünk és a babával. Időt kért, hogy felkészítse a szüleit. Én viszont ezután a párom tudta nélkül Pristinába utaztam, és a kaszárnya előtt megvártam, hogy kijöjjön, majd követni kezdtem. Egy belvárosi modern lakótömbbe ment, megtaláltam a névtábláját is. Egy órája ácsorogtam az épület előtt, amikor megjelent egy nővel a kijáratnál. A hölgy átkarolta, majd eltűntek a forgatagban. Amikor Belgrádban ismét találkoztunk, és indulatosan közöltem vele, mit láttam Pristinában, azt mondta, hogy a nő a felesége, akit még gyermekkorában néztek ki számára a szülei. Állította ugyan, hogy nagyon szeret, de rögtön hozzátette, nincs rá mód, hogy hivatalosan is a felesége legyek. Nem is várta el tőlem, hogy szüljem meg a babát, és vállaljam a második feleség szerepét. Teljesen összetört ez a felismerés. Két hét múlva magamhoz vettem apám pisztolyát, elutaztam Pristinába, és amikor a párom kijött a kaszárnyából, három lövést adtam le rá. Mindhárom talált. Tizenhárom éves börtönbüntetésre ítéltek. Az apám belehalt a szégyenbe, anyám pedig még tíz évet élt. Ő nevelte a lányomat, akit a börtönben szültem meg.

A szüleim öröksége a lányomnak és nekem szerény megélhetést nyújtott. Idővel dolgozni kezdtem, és nem volt különösebb gondunk. A lányom ismerte a múltamat, sosem volt köztünk titok vagy hazudozás. Elvégezte az egyetemet, férjhez ment, én pedig úgy éreztem, mindenért megfizettem. És ekkor kaptam egy névtelen üzenetet, mely szerint még nem róttam le az adósságomat a lányom apjának családja iránt. „Szemet szemért” — állt az üzenetben. Nem sokkal ezután a lányomat, a terhessége nyolcadik hónapjában, elgázolta egy külföldi rendszámú autó, a tettes pedig sosem került kézre. Az unokámat császármetszéssel sikerült megmenteni. Az életem azzal nyert értelmet a lányom halála után, hogy együtt sírtunk a babával: ő az éhség miatt, én meg azért, mert boldogtalan voltam. De átvészeltük a nehézségeket. Májusban diplomázik az egyetemen, remélem, addig nem halok még meg. A lányom apjának szülei szerencsére sohasem akarták megismerni az unokájukat. Ily módon csak az enyém maradt az emlékezés a beteljesületlen szerelemre, a féltékenységre, de még a bosszújukra is.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)