— Nincs ez éppen így — cáfolja a fenti állítást a fiatalasszony —, igaz, már talán ritkábban fordul elő, hogy a szülők rendezik a fiatalok életét, de azért megtörténik. Élő példája vagyok az ilyenfajta szülői gondoskodásnak, és ennek a következménye, hogy már jó ideje állandó harcban állok emberekkel, elvárásokkal, szokásokkal, de elsősorban önmagammal — miközben folyton arra keresem a választ, miként vehetném a kezembe a sorsom irányítását. Nincs testvérem, a szüleim sem élnek már, így sokszor kerülök — és kerültem fiatalabb koromban is — olyan helyzetbe, hogy idegenek tanácsát kellett kérnem. Kétéves voltam, amikor anyukám férjhez ment a mostohaapámhoz, egy jómódú, közismert család agglegény fiához, apukám ugyanis a születésem után néhány nappal meghalt. A mostohaapám rendes, átlagos parasztember volt, aki rádiót hallgatott, újságot olvasott, egyszóval szélesebb látókörű volt, mint a környezetében élők. Úgy nevelt, mintha a saját gyereke lettem volna, és mielőtt iskolába indultam, a nevére is vett. Alig múltam tízéves, amikor édesanyám is meghalt, és harminc év távlatából is élénken emlékszem rá, hogy állandóan vártam őt haza. Gyerekfejjel azt hittem, hogy majd idővel hazajön a temetőből. Évek múltak el, mire megértettem, mit jelent az valójában, ha valaki meghal.

A mostohaapámmal jól megvoltunk. Igaz, egy kicsit bizonytalan volt — nem nagyon tudta, hogyan kellene megbeszélnie velem azokat a dolgokat, amelyeket rendszerint az anyukák mondanak el lányaiknak. De vigyáztunk egymásra, tiszteltük a másikat. A középiskola befejezése után azt mondta, ha szeretnék, mehetek egyetemre, ám ha nem akarok tanulni, akkor találjam meg a helyem az otthoni gazdaságban, ő pedig idővel keres nekem egy jó családból való fiút, aki boldoggá tesz. A falusi mulatságokra járva találtam én magamnak fiút, olyat, aki nemcsak nekem tetszett, hanem apa értékrendjének is megfelelt. A párom két évig udvarolt nekem, egy évig jegyben is jártunk. A lakodalmat már áldott állapotban terveztem, de erről senkinek sem szóltunk. A sors azonban sajnos beleszólt a terveinkbe: a vőlegényem meghalt egy közúti balesetben. Rettenetesen nehezen viseltem az elvesztését, annál is inkább, mert a terhességet nem akartam megszakítani. Mindent őszintén elmondtam apának, aki kezébe vette az irányítást. Felkérte férjemnek a fiatal állatorvost, aki hivatalból járt hozzánk, és két hónap múlva már meg is esküdtünk. Apa persze elmagyarázta, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megóvjon a szégyentől. Akkor még nem tudtam, hogy a néhai vőlegényem elmondta az öccsének, hogy babát várunk, de megkérte őt, tartsa titokban, amíg meg nem esküszünk.

Hét hónap múlva megszületett a fiam (mert, ugye, csak az első gyerek születik a vártnál korábban...), és mindenki azt hitte, ő a mi közös gyerekünk. A férjem számomra vadidegen volt, sehogyan sem tudtam vele összemelegedni. Eleinte nem is volt gond, úgy viselkedett, mintha megértene — talán, mert apa tíz hold elsőrendű szántót íratott a nevére az esküvő után. A fiammal sem volt goromba — a gyerek az ő nevét viselte —, de azzal már nem tudott mit kezdeni, hogy nős, még sincs felesége. Egyszer azt mondta, nem lázad és elégedetlenkedik, ha apa ráíratja a borászatát. Ekkor kezdődtek a viták, a kicsapongásai. Amikor megtudtam, hogy a szomszéd faluban egy lány fiút szült neki, kértem, hogy váljunk el, de ő nem akart. Elhurcolkodott ugyan tőlünk, hivatalosan mégsem váltunk el. Ráadásul egy kölcsön visszafizetése miatt apa vagyona igencsak megcsappant, így a férjem érdeklődése is lanyhult.

Apa halála után igen nehéz helyzetbe kerültünk, de feltaláltam magam, a megmaradt földön úgy gazdálkodtam, hogy tisztességesen meg tudjunk élni. A fiam tizenegy éves volt, amikor a néhai vőlegényem apja meghalt. Az örökség a valamikori párom öccsét illette, aki akkor mondta ki először, hogy tudja, a fiam az ő vérük, és az örökség felét a gyerekemnek adta. A férjem ekkor „döbbent rá”, hogy nagyon szeret bennünket, és magának akarja a fiát. Már nyolcadik éve pereskedünk, és nem értem, hogy a bíróság miért nem hoz jogerős ítéletet. Voltunk apasági vizsgálaton is, mely kizárta annak lehetőségét, hogy a férjem a vérszerinti szülő. A fiam nagyanyjával jó a viszonyunk, ezért őszintén elmondtam neki mindent, ő pedig elfogadta a gyereket vér szerinti unokájaként. Félő, hogy a fiam öröksége rámegy a bírósági költségekre, a párom mégis kitartóan és egymás után adja be a kereseteit, hogy megszerezze a fiam feletti gyámságot. Mindenáron azon vagyok, hogy megmentsem — legalább részben — a fiam apai örökségét, melyből fedezni tudná egyetemi tanulmányait. De úgy érzem, szélmalomharcot vívok a férjemmel és a jogrendszerrel is...