Bizony a virágnak sem mindegy, hogyan alakul a sorsa: mennyasszonyi csokorba kerül-e, esetleg a temetőbe a keresztfára kötve, vagy valamelyik néphős hazafi emlékművére, mellszobra alá akasztva. A pénz „élete” ennél jóval mozgalmasabb, hogy ne mondjuk — változatosabb. Mert a pénzt lehet költeni élelemre, italra, könyvre, szórakozásra, vagy lehet fegyverre, terrorizmusra, megvesztegetésre, kártyázásra, no és nőkre meg italra is. Aztán a pénzt lehet megkeresni, ellopni, csalással megszerezni, vagy adó és egyéb járulékok útján a szavazópolgároktól elvenni. Annak ellenére, hogy lényegében mindent pénzzel mérünk, mégis azt kell megállapítanunk, hogy értéke változó, relatív. Nem arról van szó, hogy amikor költjük, sokkal kevesebbet ér, mint amikor megkerestük, hanem arról, hogy gyakran túl- vagy alábecsüljük annak értékét, amit a pénzért kínálunk, esetleg adunk. Vegyük példaként a következőket: a rejtélyes körülmények között Belgrádban meggyilkolt két gárdista kiskatona családjának 5-5 ezer eurót adtak az őket ért tragédiáért és lelki fájdalomért, miközben az előző szerb kormány gondolkodás nélkül kifizetett egymillió dollárt az Amerikában verekedő, huligán, szerb egyetemista kiváltásáért. Az előző kormány mintegy 600 bírósági ügyészt nem választott újra, és felmondást kaptak. Két-három év elteltével az új kormány visszavette őket, és több száz millió dinárt fizet nekik az elbocsátással járó lelki fájdalomért. A magánosított gyárak és üzemek munkásainak kirúgása, úgy látszik, nem jár lelki fájdalommal. A rosszul sikerült vagy inkább szabálytalanul felépített újvidéki távolságibusz-állomás tulajdonosa és beruházói több mint másfél milliárd dinár kártérítést kapnak a várostól, illetve annak adófizető polgáraitól. Az autóbusz-közlekedési vállalat dolgozói egy-két évig munka nélkül maradtak a pályaudvar körüli nézeteltérések miatt, és ezért 70-80 millió dinárt kapnak az elmaradott fizetések címén. Lelki fájdalom nélkül. Hogy kié lesz a többi a másfél milliárdból, azt csak találgatni lehet. Esetleg sejteni és gyanítani.
Az újvidéki Autóbusz-forgalmi Közvállalat azt állítja, hogy a 65 évesnél idősebb polgárok ingyenjegyei 300 millió dináros kiadást, hogy ne mondjuk, kárt okoznak. Mindenesetre igyekezniük kellene a 65 éveseknek, hogy leutazzák ezt a 300 milliót ötven dináronként. Újvidéken, mellékesen, mintegy 30 ezer 65 éves ember él, aki 1500 dinárt fizet az ingyenjegyért, ez pedig több mint 50 millió dinárt jelent a közlekedési vállalat kasszájának. Lényegében nem is tudni pontosan, hogy az ilyen esetekben a pénzről vagy az emberről van-e szó. Vagy olyan szemfényvesztésről, amikor az állam állítólag a nagyhalakra vadászik, viszont a kis tolvajok és az ügyeskedők szabadon „dolgoznak”. De mondhatunk akármit, biztosan nem lesz helyénvaló. Mert nálunk általában annak van igaza, aki hazudik.