S hogy ki is ő tulajdonképpen? Mármint Eszti néni? Nos, a 2003-ban napvilágot látott Hosszú a jegenyesor című falumonográfiában olvasható tömör, fényképes anziksz tanúsága szerint (373. oldal) egy falunkbeli, aki „legszívesebben novellákat és elbeszélő költeményeket ír. A hagyományápoló színjátszó csoportnak a vezetője, helyi jellegű kutatással is foglalkozik. Irodalomkedvelő, rajongója a versmondásnak. Nótaesteket és ünnepi műsorokat rendez. A magyar nóták és csárdások fesztiválja adott neki bátorságot nótaszövegek írásához. Azóta több megzenésített verse bejutott a VIVE versenyébe, többször díjazták is.”

A Face-en ugyan alig több mint néhány hete, viszont személyesen, azaz „élőben” kemény évtizedek óta vagyunk ismerősök. Ami persze magától értődő dolog, hiszen amíg mindketten odahaza laktunk/éltünk, mármint szülőfalunkban, utaink gyakran keresztezték egymást. Tudtunk egymásról, csupán a közvetlenebb beszélgetéseink lehetősége prolongálódott újra meg újra. Mígnem…

A táj fölött influenzás egykedvűséggel simult szürke, kopottas asztalterítőként az égbolt azon a január 10-ei reggelen. Mindezzel összhangban a Népligetről kigördülő kora reggeli busz is tempós egykedvűséggel fogyasztotta a kilométereket. Útközben megannyi, számomra eleddig ismeretlen települést érintve. Bácsalmás úti céllal. Oda igyekeztem. Egy jó adag vizsgadrukkal… Végül aztán, néhány órácskával később, szinte észrevétlenül, megeredt a beszéd. Újfent életre keltek a régmúlt világból megidézett történetek és emléktöredékek szereplői. A helyszínen megkapott élőszavas, illetve a korábban már papírra vetett riportalanyi visszaemlékezések révén pedig maradéktalanul összeállt a kompozíció. A régi szép időkként aposztrofált személyes kezdetektől datálva, midőn nemcsak az ünnepeknek, de az elvégzendő hétköznapi munkáknak is megvolt az önnön (faj)súlyuk és illatuk. A kegyes, balladai félhomállyal beburkolt jövőképig. Mármint e felgyűjtött szellemi kincseket illetőleg.

Három évtized távlatából… A ’90-es években, a korábban hamu alatt szunnyadó és kihunyásra ítéltetett parázs a déli végeken is új erőre kapott. A jég zajlásához hasonlatos elemi erővel indultak be a hagyományok feltárásának emberpróbáló feladatai. Torontálvásárhelyen is. Eszti néni, aki akkortájt a helyi József Attila Művelődési Otthon irodalmi szakkörét vezette, önmaga is megtette első lépéseit a helyi (nép)hagyományok begyűjtése és azok feldolgozása terén. Gyűjtőmunkájához — az általa megszólított adatközlők iránti tisztelet mellé — egy, az akkori idők csúcstechnológiájának számító dupla hangszalagos, Grundig márkájú magnetofont vitt magával. Dokumentálni. Menteni a menthetőt!

Hetek, olykor hónapok teltek el, mire egy-egy patinás adatközlős szöveg annak teljességében összeállhatott. Legalább olyannyira kemény és sokadik ránézésre is lehetetlennek látszó kihívásnak tűnt ez gyakran számára, mint aprócska morzsákból habkönnyű, fehér cipót gyúrni.

A debellácsiak hajdanán féltve őrzött, apákról fiakra átörökített karácsonyi pásztorjátékának (a kecskézésnek), továbbá a régi világban ugyancsak indexre került kántálásnak komplett librettója ma újra elérhető. A helyi szokásokat felelevenítő, egész estét betöltő műsor 1994 karácsonyán került első ízben színpadra Eszti néni rendezésében.

— A 650 férőhelyes színházterem megtelt, a színpadon 84 gyermek égő gyertyával a kezében énekelte a csordapásztorokat — idézte meg a múltat a hölgy. A színi produkciót a megboldogult férje, a szép emlékű Mérges Sándor (1950—2014) rendezésében láthatta a nagyérdemű: előbb Torontálvásárhelyen és a dél-bánsági régióban, végül a vajdasági betlehemes találkozók akkori szakzsűrijének (dr. Burány Béla, dr. Bodor Anikó, dr. Szöllősy Vágó László) ajánlólevelével az anyaországban is. Budapestre, az Országos Betlehemes Találkozóra mintegy tíz éven át jártak vissza. S bár azóta újabb súlyos esztendők múltak el mindnyájunk fölött, a régi gyökerek továbbra is vitálisak, s a korokon edződött törzsből kinyúló ágak is nevelnek még biztató rügyecskéket. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet a kecskézést 2013-ban emelte be Vajdaság kulturális értéktárába. 

Három évtized távlatából… Ez az időkeret már azért is meghatározó díjazottunk életében, mivel ekkortájt jelentek meg nyomtatott formában is verses költeményei. A néhai, többségében kálvinista, magyar nagyközség egyszervolt múltját hitelesen megörökítendő. Az Őseink nyomában című kötet például, melyben beszélgetőtársam Kézfogó 1965 című elbeszélő költeménye is olvasható, szülőfalunk (Debelyacsa — Torontálvásárhely) végleges megalapításának bicentenáriuma (1794—1994) alkalmából készült el annak idején. Eszti néni ebben az esztendőben lett a helyi művelődési otthon munkatársa/mindenese, ebből adódóan pedig újabb lehetőségek nyíltak meg előtte behatóbban foglalkozni falunk múltjával.

— Az utolsó vonat utolsó kocsijára kapaszkodtam föl szinte, és mentettem a még menthetőt. Még ha csak töredékekben is — fogalmazott annak idején. Korábbi újságírói kérdésekre válaszolva, hiszen munkásságát odahaza több ízben is díjazták. Legutóbb a falu 230 éves fennállását méltatva (2024 őszén), mely esemény megszervezéséből — szakmai tanácsaival és észrevételeivel — ő maga is derekasan kivette részét. Vérbeli debellácsi lokálpatriótaként mindmáig változatlanul jelen van szülőfaluja mindennapjaiban. Vezetőségi tagja a 2002-ben ugyancsak Mérges Sándor által alapított MMMK-nak (Magyar Művelődési és Művészeti Központ), illetve létrehívója a regionális és vajdasági kultúrrendezvényeken is rendszeresen fellépő Gyökerek dalkörnek… Nevéhez fűződött a helybéli hagyományápoló gyermekcsoport megalakítása, az MMMK berkein belül tevékenykedő kézimunkaszakkör beindítása, illetve ez utóbbi formáció műhelymunkáinak, kiállításainak koordinálása. Életstílus ez, melyhez — bár a külső elismerések mindenképp serkentőleg hatnak rá — az echte belülről feltörő impulzusok adják meg a kellő energiát!

CV-jében a magyar nóták és csárdások felkarolása, közvetlen és közvetett népszerűsítése is kiemelkedő helyet foglal el. A VIVE-t megelőző időkben igyekezett rendszeresen megszólítani a falu hajdani amatőr színtársulatának még terhelhető tagjait (amatőr színészeket és nótaénekeseket), majd ezek közreműködésével évente néhány magyarnóta-estet szervezni. Az 1996-ban hivatalosan is elrajtoló Vitkay Vetélkedőn (VIVE) több alkalommal lett díjazott szövegíró: legsikeresebb alkotása mindmáig A debellácsi nagyvásárban című csárdás. 2017 őszén az első szerzői magyarnóta-estjének lehettünk részesei. Díjazott nótáit alkalmi kottafüzetek, hangszalagok és CD-k őrzik.

Pillanatnyilag az évek során begyűjtött adatok rendezésén (digitalizálásán, katalogizálásán…) fáradozik, és ha csak egyetlenegy módja lesz rá, a temérdek felgyűjtött szellemi kincset kötet formájában is megjelenteti.

„Szerencsés ember az, aki a kultúrában is örömét leli!” — ötlik fel bennem újra egy „útszéli” idézet. Beretka Mérges Eszter esetében a közösségépítés és az értékmentés szálainak önként (fel)vállalt egybefonása az idők során küldetéssé, életformává lett és maradt. A kezdeti virtuskodása pedig immár letisztult üzenettel is bír: követhető nyomot hagyni magunk mögött az utánunk jövőknek!