Ez a rövid, verses forma Japánból származik, a XVII. században jelent meg, és nagy népszerűségnek örvend a világirodalomban is. Csík Mónika könyve az Életjel kiadóból került ki.

Az esten elsőként a könyvtár igazgatónője, Berényi Eszter köszöntötte az egybegyűlteket, és kiemelte, ez egy ünnepi irodalmi est, mely egyszerre szól a vajdasági magyar irodalom gazdagságáról és az alkotómunka erejéről. A közönség soraiban foglalt helyet Dévavári Beszédes Valéria, az Életjel szerkesztője is. A Szél viszi táncba egészen pontosan a 200. kötete a kiadónak (természetesen, ha a miniatűröket nem számoljuk). Szalai Andrea, a városi könyvtár munkatársa méltatta az Életjel könyvkiadót, kiemelve fontosabb dátumokat, eseményeket.

— Irodalmi alkotóműhelyként indult, Ferenczi Ibolya irodalmi szalonjából és az egy számot megélt Visszhang szerkesztőségéből, szimpatizánsi köréből alakult ki előbb élőújságként, „hangos újságként” 1958-ban. Ezeket az esteket kezdetben a városi könyvtár földszinti olvasótermében tartották meg. A több mint fél évszázad alatt számos ünnepi számot megjelentettek, például Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Szenteleky Kornél, Lányi Ernő munkássága előtt tisztelegve. Olyan neves előadóművészeket hívtak meg, mint Mensáros László, Básti Lajos vagy Törőcsik Mari, s megjelenést, pódiumot biztosított olyan nevek számára, mint Ács Károly, Tolnai Ottó vagy Fehér Ferenc. Ez után az időszak után, 1968-ban jött az Életjel miniatűrök sorozatának kiadása, közben Horváth Emma vezetésével megalakul a Csáth Géza Művészetbarát Kör versmondó műhelye is. 1973-ban születik az első nagy könyv Csépe Imre halálának első évfordulójára, ez a Határdomb elnevezésű kiadvány. S most itt tartom a kezemben az 1. és a 200. kiadványt is — mondta Szalai Andrea, majd a kiadó szempontjából fontos személyekről szólt. — A könyv él. Amíg Vajdaságban lesznek szerzők és olvasók, addig Életjeleink és Forumaink is lesznek — zárta sorait. 

A beszélgetés elején Sándor Zoltán író olvasta fel kibővített recenzióját a könyvről, részletesen beszélve a haikuról mint verses formáról, annak kialakulásáról, és természetesen Csík Mónika kézjegyéről, motívumairól is. Ezután a moderátor szerepét öltötte magára, s Janovics Erikát, a könyv illusztrátorát faggatta. A két alkotót tíz éve hozta össze Dévavári Beszédes Valéria, azóta öt közös könyv született. 

— Ez volt az első, felnőtteknek íródott könyvünk. Én érzelmi ember vagyok, így itt igazán összekötöttem a belső érzelmeket és a pillanatot. Krokiszerűségeket készítettem, sok ritmussal, melyek vonalakban, formákban és színekben jelennek meg. Rövid versekről van szó, én is rövid idő alatt készítettem el a képeket. Szabadon dolgozhattam ezúttal is, Mónika nem szólt bele, nem ad utasításokat. Előtte természetesen leülünk egy kávé mellett megbeszélni, mi az ő koncepciója, de utána szabad kezet adott — mesélte Erika. 

Az est főszereplője türelmesen várta sorát, hogy végre hozzá fordulhasson a kérdező, aki arról kérdezte, hogyan jutott el a szabadversek, a kispróza, a gyerekversek és a mesék, a publicisztika után a haikuhoz. Mónika arra törekszik, hogy minden könyve egy picit más legyen, mint a többi, izgatják az új kihívások, s a haiku is évek óta foglalkoztatja, jelentkezett is néhány éve egy haikupályázatra, azok a versek megjelentek egy antológiában.

— Ezek a kötött kis versformák mindig mozgolódnak a fejemben, mert izgalmas kihívás ennek a tömör formának megfelelni. A COVID hozta meg a haikuk időszakát az életemben, hisz ezek a hónapok megviseltek, azt éreztem, ezek után nagyon nehéz lesz megszólalni. Ha az ember nagyon lent van a földön, akkor nézzen szét maga körül, mit tudna felemelni és magával vinni, amit később hasznosíthatna — olvastam valahol. Ezért ezt az időszakot úgy éltem meg, hogy a nagyon nehezen megszólalás görcséből csak a haikuk segítségével tudtam kitörni. Kísérleteztem azzal, hogy ha már nehéz megszólalni, akkor azt tegyük tömören, szűkszavúan. Elővettem a régi haikukat, és születtek egymás után az újak is — tudtuk meg Csík Mónikától.

Vajdaságban csak Klemm Józsefnek jelent meg néhány évvel ezelőtt haikukötete, nem jellemző szerzőinkre ez a forma. Mónika szerint ez talán azért lehet, mert nem tartják kihívásnak ezt a pici formát, nem érzik komolynak. Márpedig vajdasági költők tollából is születnek jó haikuk. Mónika szerkezetileg tartotta magát a japán haikuhoz, bár bevallása szerint nem könnyű 17 szótagban elmondani valami lényegeset, különösen, ha nő az illető szerző, aki szeret beszélni. Ezáltal tehát saját határait is feszegette.

— Szimpatikus volt a természeti képekhez való ragaszkodásuk, mert a természetközelség az én költészetemet is meghatározza. A haikuk jellegzetessége, hogy a költő személye lényegében rejtve marad, a szemszöge a lényeges. Emiatt sikerül egy kicsit általánosabban fogalmazni, s talán az olvasónak is könnyebb az általános képekhez kapcsolódnia. Megtalálhatja benne saját történetét. Az általunk belakott kis vajdasági miliő mindenféle módon meghatározza a világlátásomat. Miközben a haikukat írtam, megpróbáltam olyan jellegzetes természeti képeket, hangulatokat találni, amelyek erre a térségre jellemzőek, vagy az életemben fontosak. A Körös például közel folyik a szülői házunkhoz, így meghatározta életemet a vízparti lét, a nádasban való császkálás, a végtelen szabadság, gyümölcsösök, szántóföldek. Egy mesebeli paradicsom volt ez, így ebből sokat merítettem későbbi irodalmi munkásságomban. De fontos a Tisza, Szabadka, a környékbeli erdők, azok a búzatáblák, amelyeket az ember vonatozás közben lát — osztotta meg velünk gondolatait Mónika, majd a továbbiakban kifejtette, ő főleg vonattal vagy kerékpárral közlekedik. A vonat ablaka olyan, mint egy mozivászon, melyen az élet filmje fut. — Mindkettő meditatív utazás egy picit. Szeretem nézni, magamba szívni, elgondolkodni azon, amit közben látok, megfigyelni, melyek azok a jellegzetes vonásai, amelyek számomra fontosak. De egy apró természeti kép is lehet ilyen. Például eső után, amikor bicajozom, tele van a kerékpárút csigával, sokan széttapossák őket. Én ezért néha megállok, és a fűre teszem őket, esélyt adva néhányuknak a tovább éléshez. Vagy a vakondtúrás is milyen érdekes kép. Elsősorban mérgesek leszünk, próbálkozunk megoldani, aztán feladjuk. A vakond saját világából túr fel a mi világunkba, tehát értelmezhetjük ezt világok találkozásának is. Hát ebből is született egy haiku.

Az est végén szó esett még arról, vajon mindenki tudna-e haikut írni, vagy kell hozzá egyfajta irodalmi felkészültség. Mónika számára az első néhányat nem volt egyszerű megírni, de miután elkapta a fonalat, és ráállt arra az alkotói módszerre, hogy tömören fogalmazzon, már könnyebb volt. 

— Amikor már benne voltam a munkában, olyan érzés volt, mintha valami átállította volna a gondolkodásmódom, elkezdtem figyelni motívumokat, melyek akár érdekessé is válhatnak. Ez egy meditatív befogadói állapot, legyen szó haikuírásról vagy -olvasásról. Aki olvassa, talán kedvet kap változtatni a világlátásán, s elkezd úgy tekinteni egy-egy napjára, mint egy kíváncsi szemlélő, s megpróbálja azokat a pillanatokat megőrizni, amelyek hétköznapinak tűnnek, de este átgondolva jóleső beléjük kapaszkodni. Ezáltal akár valami nagyon hétköznapi is válhat költőivé, emlékezetessé. Az olvasó tehát társszerzője is lehet egy haikunak.

Az esten közreműködtek a Szabadkai Zeneiskola harmadik osztályos tanulói, Đukić Tamara és Kujundžić Dávid. Szloboda Budanov Márta, a Szabadkai Gyermekszínház színésznője és Torok Orsolya népdalénekes, népzenész pedig néhány haikut adott elő, olvasott fel, zenésített meg, tovább színesítve ezzel a könyvbemutatót. Márta elmondta, a japánok úgy vélik, egy haikut kétszer kell elolvasni: az első alkalom az értelemé, a második pedig az érzelemé. Ezért be is szereztem saját példányomat, hogy újraolvassam Csík Mónika haikuit, hiszen egyszer nem volt elég hallanom.