Március 15-én, a magyar sajtó napján Fekete J. József író, irodalomtörténész, kritikus, publicista vehette át a Napleány Díjat, amelyet a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a Dévavári család felajánlásával 2003-ban alapított.
* Az eddig kapott díjak sorában mit jelent Fekete Józsefnek a Napleány Díj?
- Hosszú ideje vallom, hogy a díj mindig azé, akinek adják. Az már vitatható, hogy vajon a legjobb helyre került-e, valamint hogy a mi kis közösségünkön belül - és az összmagyarság közepette is - milyen súlya van egy-egy díjnak.
Éppen ezért a szakmai zsűrizés rendkívül fontos állomása egy-egy szóbeli vagy írásbeli tevékenységnek, tehát a nyelvvel és a nemzettel való törődésnek, mert más értékelhető mércét nemigen ismerünk ezen kívül. Pedig olyan katalizátor szerepe van, amely oldja a görcsöt, oldja azt a csömört, amely a betűvel törődő foglalkozásból ered, hiszen nagyon sok kimondott szó elillan az éterben, és nagyon sok leírt betű a hamuban végzi anélkül, hogy eljutott volna ahhoz, akinek éppen szántam az írást.
Az írásmesterség egy olyan tevékenység, amelynek nagyon sok mellékterméke van. A fafaragáshoz hasonlatos, amelynek elkészültéig rengeteg forgács termelődik. A betűvetés mesterségében azonban ez a forgács sem értéktelen, felhasználható. És fontos szerepet is tölt be, akár a nyelvi készség gyakorlása, akár a gondolkodás formálása tekintetében.
* Az író és közíró vajon hatást gyakorol-e arra a közösségre, amelyben él?
- Korántsem hiszem, hogy valami forradalmi szerepe van a sajtónak és az írónak. Azt gondolom, hogy a múltban ez másként működött, de az újságíró feladata ma is kétségtelenül a közvélemény formálása, és ez, ha nem is forradalmi, de nagyon felelősségteljes feladat. Ez vonatkozik az íróra is, mert közhely ugyan, hogy a világ a könyvek által haladt előre, és hiába temetjük már egy ideje a könyvet, az írott szónak ma is megvan a maga sajátos súlya, értéke és érvénye. Ezen belül úgy érzem, nem pusztába kiáltott szó, amit az újságíró kimond, leír, hiszen egy egészséges nemzettudat kialakításában vesz részt, amely különösen fontos, és bízom benne, hogy hatásos és hatékony is. Ha nem az lenne, akkor nem hiszem, hogy foglalkoznánk újságírással.
* Egyre gyakrabban merül fel annak kérdése, hogy számunkra, kisebbségben élő magyarok számára a nemzeti vagy a világpolgár szemléletmódjának a követése-e a fontos...
- Ahhoz, hogy a közíró céltudatosan vehessen részt a nemzettudat formálásában, az egymástól eltávolodott nemzetrészek egymáshoz való közelítésében, a kisközösségben a széttartó ideológiai, pártpolitikai, kulturális érdekek és meglátások harmonizációjában, egy kissé világpolgárnak is kell lenni. A határokon kívülre is kell tekintenünk, de nem úgy, hogy számunkra fontos és életbevágó dolgokat azért változtatunk meg, mert ''ezt külföldön így csinálják”. Számomra az a fontos, hogy ebben a nyelvi, kulturális közegben, amelyben élek és dolgozom, a belső nemzeti érdekeket artikuláljam, és annak érdekében tegyem a dolgom, hogy ez a harmonizálódás létrejöjjön, ne egymás ellen politizáljunk, és ne egymás ellen intrikáljunk, hanem a magyar közösség részeként mindenki a saját szakmájában tegye a helyére a maga kis tégláját.
* Délvidék legrangosabb újságírói díját nemzeti ünnepünk napján adják át, azon a napon, amelyhez szorosan kötődik a sajtószabadságért folytatott küzdelem, hiszen ez a márciusi ifjak 1848-ban meghirdetett tizenkét pontjában is fontos szerepet töltött be. Napjainkban miként állunk a sajtó szabadságával?
- Ezzel kapcsolatban nekem sajátos tapasztalatom van. Korántsem kívánok beleszólni abba a vitába, ami ezekben a hetekben itt a Délvidéken e témában kipattant. A csaknem harminc év alatt, amíg a Zombori Rádióban fő- és felelős szerkesztőként vagy műsorigazgatóként dolgoztam, egyetlenegy olyan esetre emlékezem, amikor még az állampárt politikusai igyekeztek beleszólni a műsorkészítésbe. Az önkormányzati alapítású rádióban nagyon korrekt kapcsolat állt fenn a finanszírozó és a munkavégzők között. Nyomásgyakorlás vagy szuggerálás soha nem történt. Amikor magánkézbe került a Rádió, akkor volt igazi a szabadság, mert a Zombori Rádió egy olyan sajátos helyzetbe került, hogy gyakorlatilag nem volt tulajdonosa. Egyetlenegy alkalommal jelent meg csupán a cégben, utána kivonult, igaz, pénzt sem adott, a szerkesztőség tagjai pedig saját meggyőződésük szerint végezték közszolgálati tevékenységüket. Az intézménynek tulajdonképpen ez lett a veszte. Az ugyancsak önkormányzati alapítású helyi lap, a Somborske novine viszont a magánosítást követően erősen az egyik párt befolyása alatt áll, de a megjelenése legalább zavartalan.
* Miként állunk akkor a független újságírással? Beszélhetünk-e független médiáról?
- Ha bárhol a világban körülnézünk, láthatjuk, egy-egy médium alapítói vagy tulajdonosi körének változásával változnak a médium vezetői is. Ez egy természetes folyamat, és ebből eredően a média nem lehet független. Mondhatnánk úgy is, hogy a média szabadsága szerencse dolga, hiszen attól függ, milyen alapítót, tulajdonost kapott.
* A szórványban élő magyarság, így a nyugat-bácskaiak részéről is gyakran megfogalmazódik, hogy a tömbmagyarság nem törődik vele, leírták, mintha az a 20-30 ezer ember gondja-baja nem érdekelné a közösséget.
- A nyugat-bácskai magyarságnak régi fájdalma, hogy a tömbmagyarság és a sziget-, illetve a szórványmagyarság között óriási szakadék tátong. Részben természetes folyamatnak a következménye ez, hiszen itt Nyugat-Bácskában valóban nagyon megfogyatkozott a magyarság, Doroszlóról például annyian távoztak a háborús években, ahányan a történelmi VMDK megalakításakor ott jelen voltak. A régió általános iskoláinak magyar osztályaiban összesen annyi magyar elsős diák van, mint amennyien mi voltunk elsősök Bácsgyulafalván. Újságíróként fő feladatomnak tartom, hogy közvetlenül ismerjem meg a nyugat-bácskai embereket, akik mindent megtesznek kis közösségük fenntartásáért, és akik egy-egy nemzeti ünnep alkalmából tömegesen jelennek meg a központi ünnepségen. Összetartás és közös fellépés iránti igény tehát van, csak az igényhez még nem zárkózott fel az erő, a tapasztalat és a tudás. Mindazoknak az ernyőszervezeteknek, amelyek át tudnák adni tapasztalataikat, foglalkozniuk kellene ezekkel az emberekkel, hiszen ezáltal segíthetik a helybeli magyarság öntudatra ébredését. Hiszem azt, hogy az egyszerűsített honosítási eljárás egyrészt hozzájárul ahhoz, hogy a ma még régiókra szakadt délvidéki magyarság képes lesz szót érteni egymással, másrészt pedig segít abban, hogy az anyaországban élők megpróbáljanak egységes nemzetben gondolkodni.