A ragyogó, majdnem-tél szobájának szilvakék, éjszakai akváriumában, ebben a delejes-titokzatos evilági létben eme tündéri miliőben fölzeng hirtelen lendülettel a reményzöld virágének.
- Hallod? - leheli fülembe remegve régen holt, ezüst fejű öregapám, immár az élet kerítésén túlról. - Hallod-é, érted-é ezt a dallamot? Miről is szól ez a szomorú, szép melódia?
- Véres, földi-égi csatákról, az örök búcsúzkodás mérhetetlen fájdalmáról, a gyöngyházfényű szerelemről talán...
- Ideát, ezen az oldalon, a lét árnyékosabb oldalán ilyenkor novemberben rügyet bont még az orgonafa is...
- Minálunk is duzzadoznak majd a magok. Különösen akkor, ha enyhe lesz a tél, amolyan szelíd, szűzleány-természetű - tépek a hajamba. - Látod, a tűz táncos léptű lángocskái annak idején tavaszt teremtenek majd ebben az akváriumban. Fölmelegítik a szíved tájékát, visszaváltják krajcáronként lelki üdvödet-nyugalmadat, élesztgetik egyre a már-már kihűlőben levő bizodalmat.
- Talán éppen vendégeket vársz eme éji órán?
Mielőtt felelhetnék, máris megérkeznek.
A hordóhasú műbútorasztalos dübörgő lépteivel, a holdtányér-orcájú zeneköltő, a vadvirág-pillantású ápolónővér, a biztos kezű sebészprofesszor kíséretében.
Érkezésükkel a szilvakék éjszakából valami sátáni fuvallat surran be, fölszítja kályhám parazsát, meggörbíti-eltorzítja gyertyám szív alakú lángocskáját, belém fojtja a szó igaz zsarátnokát.
- Ha már ilyen szépen összejöttünk odaátról, akkor hát örüljünk egymásnak és méltóképpen ünnepeljünk! - véli a Műbútorasztalos letelepedvén saját alkotású, csikorgó-bizonytalan ölelésű karosszékébe.
A Zeneköltő szurokszínű hegedűtokot szorongat a hóna alatt.
Akár a gyerekkoporsó - borzadok el, de pillanatok múltán hófényű kottalapok záporoznak elő a hangszer bűvös dobozából, és váratlanul megpendülnek a húrok is. Akárha valami ördöngös törpeművész igazgatná-irányítgatná belülről a húrok zengzetes szárnyainak rezzenéseit...
- Úgy hallom, hogy ez már sokkal vidámabb, szívmelengetőbb muzsika - szólal meg az Ezüstfejű. - Miről árulkodik ugyan?
- A vizeket majdan megárasztó tavaszi szélről, a párját kiválasztó aranytorkú madárról, a szelíd szerelemről, kistatám - nyitogatja résnyire ajkának kettős pengéit a vadvirág-pillantású nővér, összevonván szorosabbra formás testén angyalfehér köpenyegének suhogó szárnyait. Szájából aláhull, alácsurog a lopván lopott, vagy szenvedélyből kölcsönzött új és régi csókok örök méze, hajából a tündéri-evilági szerelem illata árad.
- Most már ihatnék én is egy kortyot - törli le homlokának harmatját a biztos kezű, mongolos szemű doktor úr.
Nemes szőlőtőke nemes levéből bugyog föl a pezsgő gyöngyfüzére, miközben egyre-egyre zengedezik a múlhatatlan virágének feledtetve az idő mulandóságát, szöget verve a toronyóra nagycágerének száguldozása elé...
A Zeneköltő most sakktáblát varázsol elő lebernyegének tarisznyabő zsebéből hegedűnyak-szorongató, húrfojtogató bal kezével, s fölrakosgatva a bábukat, fölszólít:
- Kihívnálak egy viharos partira, kisbarátom...
Leheletében újfönt megremegnek a gyertyalángok, én pedig lidérces-látomásos éjszakám kellős közepén térdet-fejet hajtok szent akarata előtt, és kilépek két mezőt a dáma előtti gyalogommal.
Mellettem a doktor brummog. Tenyerében a pezsgőspohár, akár valami liliputi, átvilágított testű balerina, az ápolónő most ördögsegge-büdösségű cigarettára gyújt, majd glóriákat fújkál a Műbútorasztalos feje fölé.
Ugrasztom a csikót is, feszül a figyelem egyre, miközben az Ezüstfejű ültében szenderül el a kályha tövében, akár a századfordulós kemencepadkán. A Zeneköltő felel lépésemre, ismét én következek, s ekkor oson be a hatalmas drótfarkú kandúr foszforeszkáló szemekkel, és kieresztett karmainak tőröcskéivel a lábam szárát kezdi dagasztgatni.
- Mindezt én igen rossz előjelnek érzem - borzad el a Vadvirág-pillantású -, nagyon rossz előjelnek. Ám a mindentudó, lélek- és életmentő megnyugtatja: - Babonaság, kisasszonykám, merő babonaság! Ezt az embert csupán a kés éle fogja, de az ördögi-sátáni megrontás semmiképpen...
- Sakk! - kiált rám hirtelen a Zeneköltő, hogy hangjának nagykalapácsa alatt belézendülnek szűzleány-hajú húrjainak ezüstszálai.
Látom és gondolom is, hogy hamarosan matthálóba kerül délceg-szép királyom. Mit tegyek most, Úristen, mit is tehetnék?
A drótfarkú kandúr megbékélten a lábamra hengeredik, a tűz hangjait utánozva barátságos dorombolásával, hosszúra nyúlnak a gyertyák szívlevélkéi, fölhorkan ezüst üstökű öregapám megmártózván az álmok varázslatos vizébe, s ekkor történik meg a csoda:
A dámám megelevenedik hirtelen a félhomályban, életre kel a fabábu. Alakja karcsúságos, akár a pezsgőspohár-balerina a doktor tenyerén. Éppoly áttetsző, illékony, lebegő, kihívó, szoknyaemelgető is egyben...
- De hiszen nem is visel bugyit! - káprázik a szeme a Bútorasztalosnak.
Mesebeli, megelevenedett Dámám pedig semmivel sem törődvén billeg, lépeget, toporog a fekete-fehér mezőkben, egymás után bűvöli el bájaival a Zeneköltő sötét bábuit.
A kányakalapos Bástya nyakéket vásárol ajándékba, a lobogó sörényű Csikó a hátára ülteti, a süveges Futár virágcsokorral illeti, a megmaradt gyalogosok vállukra emelik alázattal; a büszke Dámát elönti az irigység epéje, s amikor a Király, az ébenszínű, kezet csókol neki, akkor fölkiáltok diadallal: - Most pedig végérvényesen matt következik!
A Zeneköltő rám mered vére-alvadottan, a Műbútorasztalos erős satumarkába kapja madárcsontú markomat, a Vadvirág-pillantású homlokon csókol izzó szenvedéllyel, a doktor elégedettségében enged innom egyet balerinapoharából, öregapám rám emeli ibolyafényű szemét, kacsint, a cipótestű drótfarkú az ölembe telepedik.
Kipattan az ajtó, betör a hajnali derengés lélekemelő testfrissítő fuvalmával, az elvetett magvak csírától kezdenek duzzadozni az anyaföld forró méhének katlanában...
- Ki és miért mozdította-irányította a Dámámat? - kérdezem kétségbeesetten.
- A lélek erős akarata, vagy éppen az alkotás szomjúhozása - hallom a rejtelmes sugallatot. - De ki mozgat tégedet naponta-éjjelente folyton-folyvást?
- Ti mindannyian - szólok szelíd szóval. - Akárcsak a bábszínházban a plafon rejtett egeiből csinálják a rongybabákkal...
S fölzeng újfönt üveghangján a múlhatatlan szépségű virágének...